Szubjektív India : Esküvő

Jake menedzserének az öccse megnősült ma. Van errefelé egy fura divathóbort, miszerint, ha külföldiek vannak az esküvődön, az jól mutat a képeken. Nem baj, ha nem ismered, a lényeg, hogy messziről látszódjon, nem indiai. Erre a fekete és a fehér, lássuk be, tökéletes, szóval meg lettünk híva az esküvőre. Azonnal bekapcsoltam a mit vegyek fel gombot, mire lehiggasztottak, hogy farmert és pólót, légy szíves. He?! És valóban, nem volt nagyobb elvárás, ők focistaként, én pedig white ladyként akár törölközőben is mehettünk volna, a lényeg, hogy ott voltunk.

A menedzserék muszlimok. Ebből két dolog következik: egy, hogy nagyon furán néztek rám, hogy mit keresek a fiúk között, valamint, hogy a menü csirke volt marhával. Meg valami, amiről azt állították, hogy édes, de szerintem inkább égett volt. Égett tejbegríz, vagy ilyesmi, nem volt jó. Szóval megérkeztünk, s döbbent muszlim férfiak koromfekete pillantásai közt lejtettem egyre beljebb és beljebb Jake nyomában. Egy ponton a nők, leginkább kislányok látóterébe kerültem, akik tátott szájjal lesték a fiúkat s köztük engem. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejekben, csak sejtem. Kíváncsiság, fantáziák, kérdések özöne villogott felém a kendők alól. Megint az a hasonlat, pont olyanok, mint a cigányok. Számomra teljesen igaznak tetszik az elmélet, miszerint az egész világ egy hatalmas család. De komolyan, annyi mindenben hasonlóak vagyunk, amennyi mindenben különbözünk. Pont, mint én és a nővéreim.

A nők hagyományos ruhában, a kislányok hercegnősen, millió kis csattal, csüngővel, hennával ékesítve pompáztak. Ehhez képest a férfiak ingben és farmerben, a fiúk pólóban emelték az esemény fényét, egy két férfit láttam csak hagyományos öltözékben. Esemény? Hát, az végül is nem volt, vagy mi. Persze, természetesen valaki feleségül vett valakit, legyetek áldottak, bölcsek, szeretetben, tiszteletben, örökké! De mi csak enni és fotózkodni mentünk, szóval ebből végül is semmit sem láttunk. Beléptünk a (hatalmas és gyönyörű) házba, egy bőr ülőgarnitúrához tereltek, a fiúk pont elfoglalták az egészet, szóval nekem maradt a műanyag szék. Legnagyobb meglepetésemre jött a vőlegény, loholva. Fotósai futva követték, hatalmas hungarocell táblákat lobogtatva derítésképpen. Ez aztán az emlék, vadidegen afrikaiakkal és egy fehér csajjal fotózkodni. Persze, kilóg az irónia a hangomból, soraimból, bocsánat. Azért élveztem. Elkattant néhány kép, majd egy verem jellegűre hűtött szobába kerültünk, itt vártuk meg, míg megterítenek nekünk. Együtt ettem a fiúkkal és Jake menedzsere is csatlakozott hozzánk. Egy ponton mindenfelől nők és kislányok rajzottak elő, kusza vonalban cikáztak oda és vissza, fél szemük a srácokon, valóban ellenállhatatlanok, aláírom, másik fele rajtam. Esküszöm, egyikük huncut mód rám is kacsintott. Képzelem, mi járhatott a fejében. Csirke és marha biryani, meg az égett gríz. Ja, és tejfölös (?) uborkasaláta, hurrá, rengeteg fokhagymával. Otthon anyám rám szól, ha nem használok kanalat, tányért, vagy poharat. Mindennek megvan a maga rendeltetése, és rengeteg mosogatnivalót lehet gyártani egy étkezésnél. Ehhez képest itt ugye a kézzel evés a normális, amiben én az anyukám a franciakisasszonyok általi neveltetésem miatt nem vagyok profi. Nem, hogy nem vagyok profi, de egyenesen bénán csinálom, mert menedzser barátunk egy idő után megkérdezte, ugyan, kérek-e kanalat? Bah, kösz, megoldom! Még a tejbegrízt is kézzel, még jó, hogy csak picit szedtem, mert, ugye, nem is volt jó. Miután a fiúk teleették magukat, a nők jelezték Jake menedzserének, hogy szívesen megismernének közelebbről. Zainu készségesen át is kísért a női oldalra, vagyis betessékelt egy ajtón, ahol kb. száz fiatalabb-idősebb nő nézett rám kíváncsian, egyetlen szó nélkül. Köszöntem, érdeklődtem, mit lehet itt látni, esetleg készíthetek-e néhány képet, meg talán mesélhetnének arról is, hogy megy ez az esküvősdi errefelé. Semmi. Csend, félénk vihogás, mosolyok. Végül egy talpraesett lány rózsaszín ruhában megkínált valamivel, ami tej alapú volt, és almát tartalmazott. Hideg, üdítő, édes, köszönöm. Ezután egy másik életrevaló végre beszélgetett velem. Megtudtam, hogy 19éves, még tanul, azután férjhez megy, és szívből reméli, hogy a férje majd megengedi, hogy dolgozzon. Hogy mit, az nem derült ki. Az esküvő egy napig tart, semmi móka vagy kacagás, nem hallgatnak zenét, és tánc sincsen. Kérdeztem, hogy és mégis, ki a menyasszony? Ja, ő nincs itt. Az nem derült ki, hogy hol van, mert Zainu értem jött, hogy újabb képek készüljenek rólam, és vadidegen férfiakról. Áh, sorry, a férjem nélkül nem fotózkodom. Ezután kezembe nyomtak egy telefont, es hangfelvételen el kellett mondanom, mennyire jól érzem magam, mennyire szép hely Padna, és Sharriff mennyire jó arc. Sharrif eközben lelkesen mosolygott, mert, mint kiderült, nem beszél angolul. Sebaj, én sem… Istenien szórakoztam. Amint lement róluk a fotózási nyomás és láz, emberként kezdtünk el beszélgetni. Az egyik fickó, Jabir például megmutatta, mivel foglalkozik. Londonban él, angol állampolgár már két éve, és mindennel bizniszel, ami csak eszébe jut. Különleges olíva fajtákat oltogat össze, s jó áron eladja az oltott csemetéket. Brahma, japán, és mindenféle különleges csirkék, galambok, és bazi nagy madarak tojásait hozza be Indiába, itt kikelteti, s a kikelt madárkákat szintén óriási haszonnal eladja gazdag ügyfélkörének, akik lelkesen tartanak díszbaromfit, mert az sikkes. Tetszik a fickó mentalitása, valós piaci rést kreált, s be is tömte ügyesen. Elmondása szerint tavaly a díszbaromfiból 300.000 dollár bevétele volt, ezt alátámasztani látszik a háza, kocsija, egyebe, valamint az, hogy Angliából ugrott haza erre az esküvőre. Hamarosan én is rést ütök valahol, úgy érzem.

Egy érdekesség, ami számomra a fickó kertjében derült ki: nekem volt otthon sárkánygyümölcsöm, és termett! A fickó kertjébe úgy kerültünk, hogy meghívott engem, hogy megmutassa a bazi nagy madarait (rhea birds). Azt találták ki, hogy bár Jakenek mennie kell, mert este meccse van, de én maradjak, és nézzem meg a madarakat. Hmm, bár a mentalitása szimpatikus, de a szeme sem állt jól, szóval finoman beintettem, mondván, hogy a férjem nélkül egy lépést sem. Ez sem volt gond, jöjjön hát ő is és a kompánia néhány további tagja. Így azért sokkal viccesebb volt, Jake imád beszélgetni és eléggé tájékozott csaknem minden téren, így lekötötte a fickó szabad kapacitását, én pedig élvezhettem a növények és állatok szépségét. Szóval az első, ami feltűnt, egy kaktuszültetvény volt az előkertben, jé, hát nekem volt ilyen otthon, mi ez. Sárkánygyümölcs. Itt ugrott be, hogy talán tavalyelőtt egy pompás virágzási időszakot követően a kaktusz egyszer csak meglepett bennünket egy rózsaszín bogyóval, amit nagy merészen meg is ettünk. Túléltük, s még talán élveztük is. Most már van neve a gyereknek. Nem tudom, a költözésem után kihez került ez a kaktusz, de lányok, vigyázzatok rá, meghálálja! Eztán megcsodálhattam több különféle citrus oltványt, olivákat, hatalmas pomelót és mangókat a fán (pomelót eddig csak teszkóban láttam). A madarak most kifutottak, tavaly eladott mindent, hamarosan hozza a következő garnitúra tojást keltetni. Csak három hatalmas emu, vagy mi van nála, meg cuki kiskacsák. Na jó, rágugliztam, hogy mik is ők valójában. Nandufélék. A nandufélék a madarak osztályába a struccalakúak rendjébe tartozó család- mondá Wiki. Szóval végül is tényleg emu, csak Dél-Amerikából. Barátságos teremtmények, hosszú szempillákkal, mely csak még bájosabbá teszi ezeket a puha és félénk óriásokat. A fiúk nem érezték szükségét, hogy nandut simogassanak, nekem azonban különös örömöt okozott ez az egész látogatás, madarastól, növényestől. A nandu finom, puha tollú, kedves állat, ha megunok unikornis lenni, egy időre lehet, hogy nandu leszek…