Autisztikus kényszer: Erdély, befejezés jóval időn túl

Az autizmusom nem tűri, hogy Erdélyt befejezetlenül hagyjam, és hamarosan kezdődik az újabb indiai utazás... Szóval figyeljetek, mert csak egyszer mesélem el. Valamint az is figyeljen jól, aki ott volt, hisz az eltelt csaknem fél év jócskán okozhatott módosult benyomásokat az elmémben... Lehet, hogy olyat fogtok hallani, amit még ti sem tudtatok:

Emlékeim szerint már csak a Vargyas szoros van hátra. Persze, meseszép, Tolkien megirigyelhetné, bár talán ő nem az az irigy fajta. Itt is másztunk, barlangban jártunk, patakban mezítlábaztunk, szerettem.

A feltétel nélküli összetartásról annyit, hogy amikor a Torda viccből kiadta a "cipőt le és irány át a vízen " ukázt, zokszó nélkül váltunk meg a lábbeliktől. Csalódottan vettük tudomásul, hogy van száraz út, Apa csak mókázik. 

A varázserő mindannyiunkra kihatott. Aki félénken, szédülősen és reszkető inakkal hagyta el az országot, a hét végére felettébb bátran, vagy csak minimális segítséget igényelve ment keresztül a lengőhidakon, mászott sziklát, és nézte az elsuhanó tájat a szerpentinek mentén. Ha otthon érzed magad, biztonságban, nincs szükséged többé félelemre. Köszönjük Andinak és Tordának, hogy segítettek, hátteret és keretet adtak a kerítések ledöntéséhez. És köszönjük magunknak, hogy megengedtük magunknak és egymásnak ezt a meghitt bizalmat.

Véget ért a hét. A kedves, csodálatos családom - mert eddigre már nem csak a vér szerinti volt velem, de a szív szerinti is jócskán kibővült-  teljesen meglepetésszerűen szülinapi zsúrt rendezett nekem. Egy cseppet sem fogtam gyanút, lévén:

- tudtam, hogy szülinapom van, 

-tudtam, hogy a nővéremnek sürgős dolga van egy cukrászdában,

-Torda bekötött szemmel lökdösött vezetett át az udvaron. 

Belépve a vigadóba ragyogó arcok, égő gyertyák és boldogszülinapot dalocska várt. Meg pálinka. Még most is könnyes a szemem a kedvességtektől... (Meg a pálinka emlékétől, Csabi bácsi ) 

Tudjátok, ez volt az utolsó szülinapom. Hálás vagyok, hogy együtt ünnepelhettük, de fátylat rá, oké? Olyan szubjektív érzés, hogy melyik reggel mennyinek érzem magam, csak összezavar, ha tovább próbálom számolni. Nincs jelentősége. Nem is emlékszem pontosan, mikor születtem, pedig ott voltam, de mégis, csak mások emlékeire támaszkodhatom, azt meg minek? Drága csodálatos barátaim némelyike szerint, a kor az csak egy szám, azt hiszem, igaz lehet. 

Reggel minden körülmények között haza kellett indulni. Andiék elkísértek bennünket Farkaslakára és Korondra vásárolni, majd dolguk végeztével visszafordultak, hogy kipihenjék a nyaralás fáradalmait. Legalábbis ez volt a terv, de mint később megtudtuk, egy bánatos, üresen kongó hetet töltöttek el nélkülünk Erdélyben. Hiányoztunk, csak úgy, mint ők nekünk. Mindaz, amit mi kaptunk tőlük, rájuk sem maradt hatástalan. A szeretet, az valami kétirányú csoda, vagy sokirányú. Sosem egy.

Nem akartam hazajönni, annyira nem, hogy kibicsaklott a bokám reggel a vizes füvön. A nevetéstől és a fájdalomtól könnyes szemmel feküdtem a kocsi alatt, miközben a többiek szép sorban indultak elkölteni az utolsó reggelit. Furcsa lényemről sokat elárul, hogy senki nem tartotta rendellenesnek, hogy a kocsi alatt fekszem. Oda köszöntetek, hogy: - Jó reggelt, Böbe! Még egyszer boldog szülinapot! - és mentetek reggelizni. Ez nem panasz, ettől csak még jobban kellett röhögnöm... Áldás vagytok nekem.

Hazafelé az volt a terv, hogy lemegyünk a tordai sóbányába, de ezt már nélkülem tette meg a társaság, mert a bokám olyan volt, mint egy terhes tengerimalac (na, azért annyira nem szőrös, de majdnem), kábé annyira is tudott mozogni, úgyhogy maradtam a kocsiban. Kisbuszban. Ez fontos, mert állati kényelmesen el tudtam helyezkedni, pihentetni a malaclábam, de a helyzet nem és nem javult, míg vissza nem ért a csapat, és ki nem derült, hogy Terike szellemcsontkovács. Is. Meg fodrász, de hálistennek nem ilyen szempontból vette kezelésbe a bokámat (ugye, fentebb elhangzott, hogy akár ezt is megtehette volna). 

Valamit varázsolt, pattintott néhányat az ujjával, a lábam zsibbadni kezdett - délután négy. Este hétkor már saját lábamon mentem be a benzinkúti mosdóba, kilenckor délcegen sétáltam, másnap reggel nyolckor pedig kocsiba ültem, és levezettem kétszázötven kilométert. Wow, még egyszer köszönöm, Terike.

A hazaúton elszabadultak a fáradt elmék, követhetetlen marhaságok hangzottak el, hitetetlen stílusban. Aki ott volt, tudja, aki nem tudja, bánhatja.

Valahol, valamikor az Évi benézett egy kanyart vagy lehajtót, pont annyival módosítva ezzel a haladásunkat, hogy elkerültünk egy igazán durva balesetet a pályán. Köszönjük mindazoknak akik ott is és azóta is vigyáznak ránk, ez igazán kedves tőletek. 

Ennyi volt nekem Erdély, 2016-ban. A többiek visszamennek évvégézni, szilveszter is lesz a Torda Tourssal. Én nehéz szívvel, de nemet mondtam, majd pihenek Indiában. Március hatodikán repülök. Már csak három hónap... de ki számolja...

A képekért köszönet az elkövetőknek, a tortáért Évinek, a mesés búcsú alkonyatért a Teremtésnek!

Áldás!

OFFTOPIC:ERDÉLY III. És a többi

Maradt Székelyudvarhely, mint bázis, innen karikáztunk minden nap másfelé. 

MADARASI HARGITA. Sokat hallottam róla korábban, szuperlatívuszokban regéltek, akik már látták. Nem véletlenül. A felfelé vezető utat ajándékba kaptuk, traktorháton vágtáztunk fel a szerpentinen, dobolva és énekelve. Rolanddal megtaláltuk a tökéletes dobritmust, melyre hibátlanul elő lehet adni a Stand by me-t, ez sokkal szórakoztatóbb, mint amilyennek első olvasatra tűnik. 

Ezt képzeljétek el traktorháton, sámándobbal...

A hegytető alatt nemsokkal eldobtuk a traktort, s felkaptattunk a csúcsra. Barátságos emelkedőnek mondanám a Székelykő után. S a látvány?! Szavakkal megint csak bajos lenne. 

Nagy aggodalomban telt számomra a felfelé út, nem tudtam, hogyan fogom megtalálni a kopjafa erdőben a kötegyáni (a korábbi munkahelyem, s életem más okból jelentős pillanatai fűznek a faluhoz) kopjafát. Elárulhatom, csukott szemmel, egyből telibe, öt-hét másodperc alatt lett meg. A szívem odahúzott, hiába no, szerelem... 

Szerelem az élettel. Ez az igazság, menthetetlenül szerelmes vagyok az életbe. Történjen bármi, találkozzak bárkivel. Csoda, áldás és szerencse minden percem. Ehhez nem kell vénás drogot használni, sőt, egy ponton túl kifejezettem ellenjavallt...

A Hargitán is doboltunk, ugye nem vagytok meglepődve... osztálykirándulók és turisták néztek minket fura, lapos vagy érdeklődő tekintettel. Többnyire tetszettünk. 

Innen letraktorozva megérkeztünk a pisztrángoshoz. Megint Kánaán, amikor elém tették a halott halat, úrinő módjára viselkedtem, azt hiszem. Még meg is kóstoltam, de nem, ez nem az én műfajom, köszönöm. Sült krumpli egy pöttyös tállal jöhet... volt is, na az jó volt, de tényleg. 

Esténként beszélgetés a teraszon, okosság és világmegváltás. Jó társaságban nem vagyok álmos. Ezért lehet, hogy január óta nem alszom, igen jó társaság vagyok magamnak.

A következő nap meglepetése a Szent Anna tó. Aki látta, tudja, mesebeli völgykatlan, körös-körül fenyves, s benne a tószem. A víz kellemes, bár nem mondható túl melegnek. Az alja maszatos, süppedős, olyan nem-akarom-tudni-mi-is-ez-pontosan állagú ragacs. Persze, valamilyen iszapos cucc, de lelkiismerettől függően ezt-azt bele lehet képzelni.

A tóparton Torda elvitt minket egy vízi utazásra, egy meditációban, Szent Annával. Áldás, ha az ember lelkével is törődnek egy ilyen kiránduláson. Mennyi emlék, töredék, teher feljöhet. Sok-sok illúziót hagytam ott Erdélyben. A friss levegő, a szép tájak és a jó ételek mellett minden napnak megvolt  a maga üzenete is. Osho-tarot kártyával indul a reggel. Ez olyan kis útmutatás. Ha odafigyelsz a kártya üzenetére, megkönnyíted a saját dolgodat. És a tapasztalat azt mutatja, nincsenek véletlen beszélgetések. Ha nyitott vagy, és nem ragaszkodsz egy-két személy állandó társaságához, tiéd lehet a csapatlélek minden kincse. A világ minden kincse.

A Szent Anna tó mellett van a Mohos tőzegláp, egy mesebeli hely. Úgy keletkezett, hogy vulkáni hamu borította be a tavat, melyen aztán kialakult egyfajta ökoszisztéma. Az idegenvezetés és a szemünk elé táruló látvány nem feltétlenül fedte egymást. Például elhangzott, hogy a fák törzse- a hideget kerülendő- előszeretettel megcsavarodik, és inkább vízszintesen terjeszkednek. Ehhez képest egy rakás -bár apró- de szögegyenes fát láttam. Én. Aztán a medve. Elhangzott, hogy itt is él, lakik, dolgozik, de őt sem láttuk. Szerintem a medve olyan, mint Colombo felesége. 
Persze csak a beépített pallókon és rönkökön volt szabad lépni. Nem tudom, hogyan történhetett, de amerre én jártam, mindenfelé vizes talpnyomok jelentek meg... Hogy milyen emberek vannak, komolyan?!

A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm.

(kép:Rozgonyi János )

(kép: Bacsó Attila)

(kép: Benda-Tóth Ugyonka Terézia)

OFFTOPIC: ERDÉLY II. Székelyudvarhely

Mindig meglepődöm azon a mondaton, vigyázz magadra. Persze, ez kedves dolog, én is használom, de nem tudom pontosan meghatározni, mit is jelent. Főképp, mióta megengedem magamnak, hogy átadjam magam a létezésnek, és a tenyerükön hordoznak az Égiek. Korábban is ezt tették, csak nem mindig hagytam, sokáig észre sem vettem. 

Itt is ez történt. Tapasztalt szervezőkkel mentünk, ők hazajárnak Székelyföldre, és megvannak a jól bejáratott kapcsolataik. Ismerik a látnivalókat, meg persze minket is, szóval pontosan ránk hangolódva, rugalmasan, mégis keretek között zajlott a kirándulás.  A főhadiszállás Székelyudvarhelyen a Hajdú panzióban volt. A háziak a Tordáékkal családtagként, velünk régi kedves ismerősökként bántak. Korrekt ár, tisztaság, a minimális emberi együttélés szabályait magába foglaló íratlan házirend. (Szeri van, szemetet a kukába...) Két tündéri kutya, több fenséges cica  is színesítette ittlétünket. A kutyusok cukitündérek, tényleg. A cicák közül csak az egyikükkel kerültem közelebbi barátságba, bár részemről a barátság, részéről a közelség volt leginkább meghatározó. A jobb kezem egy tízperces szeretetroham után kirojtozódott, felszínesen vérzett és nem csekély mértékben fájt. Eztán az ETESS-SZERESS kapcsolatból csak az etetés maradt, már ha volt nálam valami cicafogáravaló. A szeretés elméleti síkra tolódott.

Reggeli hajnali nyolctól, bőségtál jelleggel. Itt megint beleütközhettem volna a vega étkezés problematikájába, de nem nagyon érdekelt. Bár ennyi tojást és tejterméket máskor két hónap alatt nem eszek meg, de az ízvilág és a kiszolgálás jócskán felülírta kötekedő gondolataimat. Meg persze a társaság. (Később még kolbászot és pisztrángot is kóstoltam, igen, emlékszem.)

Székelyudvarhelyre a Székelykőn elkövetett csúcstámadás után érkeztünk. Fizikailag a túrázástól, szellemileg pedig a csak vészhelyzetben üzembe helyezendő rádiózgatástól fáradtunk meg. Itt kell megemlékeznem a Flores Tours visszautasíthatatlan rádió-shop ajánlatairól (bővebb magyarázatot privátban bárkinek szívesen adok, rendelni a +91424242999-es számon lehet :D )

-Dörzshörcsög. Önmagában is megállja a helyét, nélkülözhetetlen, egy modern háztartás alapvető felszerelése. Amennyiben több terméket is rendel, a dörzshörcsögöt ajándékba kapja.

-Nyálelszívó műgulipángége. Ez a termék azt gondolom nem igényel különösebb magyarázatot (bátorkodom mindenkinek a maga fantáziájára bízni)

-Mákos küszöb. Gyerekkorunk régi nagy kedvence, felidézi a nagymamánál töltött nyarak kalandos emlékeit. Más sem kell hozzá, csak egy zacskó mák, melyet aztán egy tetszőleges küszöbre szórunk, s a termék máris fogyasztható.

-Lehetőség van szettben is rendelni, a különböző összeállításokról a Flores Tours ügyfélszolgálatán érdeklődhet. Amennyiben rendelése eléri a termékenként meghatározott összeget, de legalább a nettó 999.999.- forintot, ajándékként tálca paprikás malacarcot is kap.

Akinek kérdése van, az tegye fel (bárkinek), a kapott válaszokat szívesen meghallgatom én is :D :D :D

Emellett persze komoly idegenvezetés is zajlott az éterben, s gyakorta megosztottuk egymással az ámulat sokszor csak sípszóval takarható hangjait. Ilyen a Torda Toursnál a vészhelyzet, mert a rádiót csak szigorúan vészhelyzetben használjuk, ugye. (Egyetlen alkalom volt, amikor vészhelyzet jelentésére került sor, amikor is az Ágó nem bírta tovább a kanyargást, még Daedalonnal sem, s véletlenül nekem épp ekkor kellett sürgősen pisilni, szóval e dupla vészhelyzet miatt mindenképp meg kellett állnunk.)

Estére érkeztünk meg Udvarhelyre. Kedves szóval öleléssel, welcome drinkkel vártak (értsd jól, háromféle házipálesz). Vacsora az elfelejtettemanevétdejólfőznek étteremben. Finom, de fantáziátlan vega étkeztetésről ld. korábbi eszmefuttatásokat. 

Visszatértünk a panzióba, kipakolni, elrakni, bort a hűtőbe... Felelősségem teljes tudatában jelentem ki, az első pálinka baleset volt. A többire pedig boruljon jótékony homály...

Másnap ennek megfelelően kímélő programra került sor, irány Csíksomlyó. Áldott hely, bámulatba ejtően szép. Láttam már korábban a tévés közvetítésekben, milyen az, amikor ott búcsú van. Tömeg, emberek mindenfelé. Most csend volt, nyugalom. A kegytemplomba belépve elfogott az ámulat. Nem tudom szavakkal pontosan leírni az érzést. A hála, a csodálat, a ragyogás- ez mind kevés ide. 

Egyesével mentünk fel a Boldogasszony szoborhoz, feltartva egymásért a sort, hogy mindenki egymagában, teljességben élhesse meg a maga imáját. Nem való az, egymás sarkát taposni. Kell a hely és kell az idő, kell a tér, hogy kiteljesedjen egy kérés, egy áldás.

Eztán fel a búcsújáró helyre. Rajtunk kívül alig lézengtek ott emberek. Doboltunk, énekeltünk, tisztelettel köszöntöttük az Ősöket, s Ők velünk ünnepeltek. 
Az a néhány turista jól megbámult, talán le is fényképeztek, sebaj. 
Mehetünk tovább, az ezeréves határ következik.
Említettem már, hogy nem vagyok érzelmileg érintett a Nagy Magyarország visszaszerzésére irányuló sóhajokban, azt is elmondtam, miért. De. Belegondolni, beleérezni Magyarország múltjába, megrázó élmény. Fenséges tájak, őszinte erdők, óvó-védő hegyvonulat. Természetes érzés ott lenni, valóban, otthon érzem magam a hegyek között. S érzem a békét, de érzem a harcok emlékét, a birtoklási vágyat, a félelmet, a veszteséget. Megannyi fájdalom lenyomata visszhangzik, s az ezeréves határ számomra különösen irreális...
Megint az a probléma, hogy nem látom a piros vonalakat, amikkel a térképeken be van jelölve egyik-másik ország határa. Az egész csak a fejekben létezik. Isten Földet s embert teremtett, nem országokat s nemzeteket. Lehet ezen vitatkozni a végtelenségig. Mire belátjátok, hogy igazam volt, nekem már nem fog számítani, sőt, továbbmegyek, most sem számít a véleményetek... (Értik,  s jól értik, akiknek szól.) De mire belátjátok, talán már semmi sem fog számítani. S aktuálisan, ha már annyira a magunkénak érezzük, féltjük-óvjuk eme keresztyén kultúrát: " Amit a legkisebbekkel tesztek az emberek közül, velem teszitek." Ez van.
Szóval szerintem elődeink jobban tették volna,  ha inkább minden vasárnap bográcsoztak volna egy jót a határőrökkel. Kár volt a földdarabon vitatkozni. A földdarab azóta is megvan, csaknem változatlanul. Elődeink egytől-egyig elporladtak már...


A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm.

OFFTOPIC: ERDÉLY I. Torockó

Bevezetés: Az idén többet utaztam, mint életem eddigi tizenhét ( :D ) évében összesen. Ha mindet leírnám, azzal esetenként többet árulnék el, mintha nagy leleplező könyvet írnék... Erdélyt azonban nem hagyhatom ki.
Ott kezdődik, hogy sosem akartam oda menni. Nem hiszek a nagy Magyarország eszméjében. Persze, jogtalannak tartom  Trianont, egy olyan eseménynek, mely ékes bizonyítvány az emberiség lelki és szellemi állapotáról. De megtörtént. Itt maradtunk, egy kicsiny kis ékszerdoboz Európa "közepén". És mihez kezdünk picike országunkkal? Ebek harmincadján hagyjuk döglődni. Nem sáfárkodunk annyira jól vele, mint arra a körülmények és a lehetőségek predesztinálnak minket. Tehát, ha most visszakapnánk az akkor einstandolt részeket, ugyanezt produkálnánk, mint most, csak nagyobb területen.
Ami mégis felkeltette bennem a vágyat az utazásra, a társaság. Ellenállhatatlan barátaim és hasonszőrű "idegenek". Garancia a remek szórakozásra. Szokás szerint látszólag esélyem sem volt velük menni. Amikor kitaláltam, hogy szeretnék, már betelt az összes férőhely, pénz még a kanyarban sem volt. Csak annyit kértem a szervezőktől, tartsunk fent egy helyet nekem és a csodának. Rendben. Többen lobbiztunk az égieknél, hogy mehessek. A jelmondat: ha ott kell lenned, ott leszel. Ezzel nem tudok vitatkozni. És az égiek sem tették, utamba sodorták a kellő mértékű anyagi fedezetet, ám ettől még férőhely nem lett. Majd az ölünkbe pottyant a megoldás egy kisbusz formájában. Egy héttel az indulás előtt. Köszönöm. Egy hétig minden érintettet ezzel torpedóztam: Képzeld, megyünk Erdélybe!!! Ez csak nekem volt új, ők már egy fél éve-éve tudták, hogy mennek. Lehet, hogy egy picit fárasztóan viselkedtem, megengedem. Elmentünk.
Erdély. Tündérország. Amennyire érdekelt, épp annyit tudtam róla. Mázli, hogy két tökéletes idegenvezető is akadt a társaságban. Egyikük hivatásos, másikuk hobbi-profi. Megunhatatlan stílusban válaszoltak a leghülyébb kérdésre is, meg persze kérdés nélkül is dőlt belőlük a szó. Amikor nem akadt el. Mert bizony, volt, hogy a hazajáróknak is elakadt a szava a százszor látott, ezredszerre sem felfogható szépség láttán. 
Az első nap nagyjából az utazással telt, benzinkúton kávé, szállj ki a buszból, nyújtsd ki a lábad, aztadeszép! Megálltunk Gyulafehérvárott, kicsit körülnézni, de szakadt az eső, nagy kalandokra nem adott lehetőséget. Azért persze sétáltam egy nagyot, mert ha nem teszem, akkor is esik. Van ott egy templom, nem emlékszem mi a neve, egy meseszép épület. Amikor ilyen helyen járok, béke, remény és szeretet tölt el. Talán az emberiség mégsem érett meg a pusztulásra. Ha az elme, amelyik képes megalkotni az atombombát, képes ily gyönyörűséget is létrehozni, akkor még van esély...
Este érkeztünk meg Torockóra a Dévai Szent Ferenc alapítvány Kis Szent Teréz gyermekotthonába. Elfogult vagyok, szeretem Böjte Csabát és tisztelem amit létrehozott. Többször megfordult már a fejemben, hogy nála kéne dolgoznom. (Ha egyszer el akarok tűnni egy kicsit, valamelyik gyermekotthonban keressetek. De ne keressetek, majd jövök.) 
Fiatal nevelők, apróbb-nagyobb gyerekek. Tiszta, kényelmes szállás, bájos kert, baromfiak, két lovacska, tündéri kutyák és cicák. Nagyjából ennyi a leltár. A falakon képek, történetek, idézetek, imádságok. Elbűvölt a hely hangulata. Aki szállt már meg az alapítvány gyermekotthonaiban, azt mondja, ennél sokkal színvonalasabb és kedvesebb kiszolgálással is találkozott. Nem tudom, én maximálisan elégedett vagyok. Amit tudni érdemes, hogy jóval a panziós ár alatt félpanziós ellátást kaptunk. Ez mindenkinek jó. Nekik bevétel, nekünk alacsonyabb kiadás, élmény mindkét félnek. 
Ne hagyjátok ki, ha erre jártok, az alapítvány honlapján fellehető az összes gyermekotthon elérhetősége. Olcsó szállás és még segítetek is közben. Ne felejtsetek el magatokkal vinni minden kinőtt, megunt, számotokra feleslegessé vált játékot, ruhát és persze egy nagy szatyor édességet. Jól jön.
Egy, azaz egy dolog, amin javítanék, nem csak itt, minden vendéglátó helyen (igen, tudom, ez nem vendéglátóhely), és az a vega étkezés. Egy pici fantáziát vinnék bele, kreativitást, bátorságot. És szeretnék elárulni ezennel egy szakrális titkot: Kedves húsevő barátok! Nem lesz semmi bajotok, ha alkalomszerűen, néhány étkezés során nem jut a szervezetetekbe hús vagy bármilyen húskészítmény. Bízzatok bennem. Tudom.
Már az úton megkezdődött az oltogatás, mely végig kísért az egy hét alatt: Böbe, képzeld, itt vagyunk Erdélyben! Egy cseppet sem bántam, felvettem telefonra is, csak hogy itthon is hallhassam. 
Másnap megmásztuk a Székelykövet. Magasabb, mint amilyennek látszik. Sokkal magasabb. Alázatra tanított, lévén a túra felét négykézláb vagy valagon csúszva tettem meg. S visszanézve el sem hiszem, hogy képes voltam rá. Az Alföldön viszonylag kevés a hegy, ezért lehetséges, hogy gyakorlatlan túrázó vagyok. A profiknak meg sem kottyant, gazellaként szökelltek felfelé, s közben még beszélgetni, fotózni is futotta az erejükből. Tisztelet a hősöknek.
Én nem fotóztam, nem szeretek képeket készíteni. Körülöttem többen is profi gépekkel szaladgáltak, ezért biztos voltam benne, hogy nem maradok le semmiről. A telefonom a kocsiban pihent, én pedig teljes szívvel átadtam magam a látnivalónak. Az egész hét valami szívszorító magasztos érzelemmel csengett végig bennem. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy gurulva röhögjek, vagy frontális ütközésbe keveredjek egy-két bitang erős pálinkával. de ez már egy másik történet. 

Amit még érdemes tudni rólunk, mindannyian varázslók vagyunk. A mugli életünkben tesszük a dolgunkat, hittel és szenvedéllyel. S amikor együtt vagyunk, Föld s Ég a tenyerén hordoz bennünket, szeretetben. Olyan kérdés nélküli, természetes összetartozás ez. Mindenkinek megvan a helye, megkérdőjelezetlen joga, áldott különlegessége. Ez is az, amit- minél többen vagyunk- annál inkább szerte ragyogunk a világban. A többségnek van sámándobja is. Ez egy varázslatos hangszer, erős, tiszta, gyógyító. Amikor megismerkedtem vele, a hideg rázott attól, hogy fakeretre húzott halott állat bőrét érintsem, azon játsszak, tőle bármit is akarjak. Majd néhány hónap alatt megszületett bennem a vágy, a kép. Kicsi, barna-arany színű őzbőr dobom van. Egyelőre még csak lelkemben létezik, de hamarosan megszületik, s decemberben már együtt megyünk Indiába. 
A dobok hangja elvarázsol, magával repít, olyan világokba, melyekről korábban is álmodtam már, de mostanában bejáratos lettem. Minden állomáson doboltunk, énekeltünk, s mindenhol alaposan megnéztek maguknak mugli barátaink, ( legtöbbjüknek tetszettünk). A helyek szellemei, az ott lakozó ősök örültek jöttünknek, s velünk ünnepeltek. El sem hinném, ha nem láttam volna, ha nem lettem volna ott. Régebben nem is tudtam róla, hogy léteznek ilyen emberek, társaságok, erők. Most otthon vagyok köztetek. Segítettetek elhelyezni magam a világban, s eddig is csodálatos világom még színesebb, még szikrázóbb, még fenségesebb lett. IS. Szercsi van .

A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm!

Gyulafehérvár

Torockó

Székelykő. Magasabb, mint gondolnád.

Vége - az első résznek...

Az utolsó két óra életem (majdnem) leghosszabb két órája volt, míg vártam a repülőt.Még jó, hogy a mumbai reptér gyönyörű, és nagyon kényelmes. Puha kanapék, csepp alakú fotelek, puffok vannak szétszórva, s emellett egy csomó sablonos várószék is megtalálható. Amíg tudtam, tartottam magam, majd bekucorodtam egy fotelbe, és küzdöttem az életben ébren maradásért.
Nincs nagy tapasztalatom a repterekben. Odafelé Pesten megnyugtatóan kedvesek voltak, Mumbaiban pedig a tenyerén hordott az élet. Visszafelé is ... most volt időm megfigyeléseket tenni: az indiai szellem mindent áthat, a leghétköznapibb tevékenységeket is. (Persze mondom, nincs nagy tapasztalatom, szóval az is lehet, hogy van valami a világon, ami egységesen jól működik, és ez épp a reptéri szolgáltatás.)
Szóval, ugye itt mindenki mosolyog. Nem lehet őket megzavarni a leghülyébb kéréssel v. kérdéssel sem. Mikor megkezdődött a beszállítás, egyszerre odacsődült a tömeg, gyorsan beengedték őket, majd konstatálták, hogy ez kevés. Ezt követően két fiatalember suhant végig az alvó utasok között, járatszámot és célállomást emlegetve. Meg-megrázták a fáradt vállakat, türelmesen ismételgették a szövegüket. Ahogy telt az idő, egyre gyorsabb köröket róttak, még az utolsó pillanatban is lepkehálóztak. Valószínűleg csak az maradt le erről a gépről, aki nem volt Mumbai területén aznap reggel.
Elnézegettem az embereket, itt aztán van mindenféle náció, kultúra. Érdekes kavalkád, sosem láttam még ehhez foghatót. A legérdekesebb látvány mindenképp a csador volt a számomra. Egymást követő generációk, talpig omló fekete ruhában, mint a matrjoska babák sorban... egész a kicsi lányokig.
Persze bealudtam a beszállás előtt hét perccel. A tömeg után, de még az ébresztgetés előtt eszméltem fel, s elegánsan bevánszorogtam a folyosóra.
Meg szokták kérdezni, milyen géppel repültünk? Hát, olyan nagy volt, és voltak szárnyai, meg benne ülések. A másik, Isztambultól hazafelé ugyanilyen volt, csak sokkal kisebb.
Csúszott a felszállás, majd egyszer csak bemondta a pilóta, hogy egy pici elektromos hiba miatt késünk. Baszki, én egy pici elektromos hibával egyáltalán nem akarok felszállni. Két perc alatt kiderült, hogy a mellettem ülő házaspár magyar, de úgy döntöttem, egyelőre inkognitóban utazom. Elkezdtem nézni valami bugyuta filmet, és persze meg voltam róla győződve, hogy úgysem késünk sokat, magyar idő szerint délre már itthon is leszek.
Végül csak felszálltunk, arra ébredtem, hogy emelkedünk, és a padtársaim az elérjük-nemérjükel-elérjük témakört boncolgatják hevesen. Még mindig szótlanul, de egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem őket. A hallgatásomat még az sem törte meg, mikor a srác magára borított egy pohár vodkát. Csak akkor szólaltam meg - segíthetek-e - midőn majdnem a feleségére zuttyantott egy bort. Gondolom, meglepődtek, ekkor már órák óta ültünk együtt, de hamar túllendültünk ezen, és együtt kezdtük fejtegetni, hogy elérjük-nemérjükel-elérjük. Még a stewardot is megkérdeztem, persze megnyugtatóan válaszolt.
Meséltünk egymásnak Indiáról. Ők egy hetet voltak kint. Igazi gyerekmentes, kulturális és kulináris kirándulást tettek Delhiben és Mumbaiban. Csillogó szállodában aludtak, összevásároltak egy csomó szuvenírt, csak fancy étteremben ettek és szuperül érezték magukat. Áradozva meséltek a kajáról, a fűszerekről, a piacokról és az emberekről. Mindkét városban fogadtak saját taxist, ez egyébként tényleg kényelmes és általában jó döntés. Elmentek Delhiből megnézni a Taj Mahalt, azt nyilván nem hagyhatták ki. A legkedvesebb sztorijuk azonban az utolsó estén, a mumbai taxissal esett meg. Elbúcsúztak tőle, talán örökre, hajnalban más jött értük, hogy kimenjenek a reptérre. Mondott egy árat a fickó, amit bár soknak éreztek egy fél napra, de kifizették, ha ennyi hát ennyi. Egy óra múlva csörgött a srác telefonja, a taxis kérte, hogy azonnal menjen le a recepcióra, mert gond van. Ott állt a pénzzel, és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ő nem ennyit akart mondani, csak az egyharmadát az összegnek. És csak az angol nyelvbéli hiányosságok miatt történhetett, hogy félreértették egymást. És most visszahozta. Kedves útitársam a meglepettségtől szóhoz sem jutott. Elmondása szerint lepergett előtte élete összes korábbi tapasztalata a taxisokkal kapcsolatban, tehát hitetlenkedve ámult egy darabig. Végül letisztázták a pontos összeget, megfelezték a maradékot és mindenki boldogan tért nyugovóra. Magyar barátaink abban a biztos tudatban, hogy nem csalódtak Indiában, és visszatérnek még ide. (Erről beszélek folyamatosan... csudavilág ez kérem!)
Talán még nem mondtam, a Turkish Airlines Európa legjobb légitársasága. És ezt azzal együtt mondom, hogy a későbbiekben 6 (!) órát ültem az isztambuli reptéren. A személyzet nagyon kedves, a kaja meglehetősen jó, a repcsi kényelmes, ennyi pont elég egy utazáshoz.
Tekintettel a késésre, leszállás előtt időben összeszedtük magunkat, és elrajtoltunk a kijárat felé. Az ajtónálló stewardess rosszallóan csóválta a fejét, még ülnünk kellett volna, udvariasan becsatolt biztonsági övvel. Egye kutya, leültünk az ajtó melletti üres helyekre az első osztályon. Majd amint kinyílt az ajtó, sprint. Én. Végigrohantam. Az. Isztambuli. Reptéren. Azért írok lassan, hogy legyen időtök elképzelni engem, amint vágtatok, sivalgok, hogy "sorry, sorry". Az emberek riadtan húzódnak félre az utamból, dübörög az adrenalin. És a föld... Futok a mozgójárdán, át az útlevél ellenőrzésen, látom a kijelzőn a járatot, LAST CALL. És mire odaérek a kapuhoz, mintha sosem járt volna ember errefelé. Sehol senki, kapu zárva. A kijelzőn a GATE CLOSED felirat. Basszameg. Tőlem harminc méterre látom a gépem. A személyzet még ott bolyong körülötte. Az egyetlen konstruktív megoldást abban láttam, hogy elkezdtem ököllel ütni az üvegfalat, és nyüszítettem- haza akarok menni.... erre a fennköltnek nem nevezhető jelenetre értek utol a többiek.
Varázslatos anyanyelvünk eszköztárából kreatívan pattantak ki a szebbnél szebb kifejezések. El tudjátok képzelni a magasztos szóvirágokat például a török-magyar régi jó viszonnyal kapcsolatban. Megemlítettük egyesével a légitársaság minden dolgozójának összes nőrokonát. További kellemes napot is kívántunk mindnyájuknak, nem spórolva az áldással. S eközben az üvegfalnál álltunk, időnként jól bele verve egyet, és integettünk is serényen. Észrevettek! Majd ezután nem történt semmi, de az azonnal. Előkerült valahonnan egy udvarias, szép szemű török ápoló (kár, hogy nem pszichiátriai), aki nem segített, nem tudott. De elmondta, hogy hová forduljunk a problémával. Így esett, hogy hamarabb hagytuk el a helyszínt, mint a repülőnk, és mégis később értünk haza. A következő hat órában sokat segített, hogy belekapaszkodtam a fent említett mondatba "a Turkish Airlines Európa legjobb légitársasága". Útitársaim kétkedve néztek rám... miután kidühöngtem magam, mert néha ez is jól esik, inkább elkezdtem élvezni a helyzetet. Nem volt könnyű.
Fél óra bolyongás után megtaláltuk a pultot, ahol nyugtázták, hogy valóban késtünk, és elkészítették az új beszállókártyát a következő gépre. A sorban állás itt úgy volt, hogy én és a házaspár hím tagja már a fél pultot elfoglaltuk, de mindig valaki más útlevelét vették el. Végül emelt hangon megkérdeztem: mondja, maga lát engem??? Na jó, hát jöjjenek önök, hölgyem... Két perc alatt kaptam másik beszállókártyát, és hat szabad órát, amit a reptéren tölthetek.
Nincs rá megfelelő kifejezés, mennyire voltam fáradt. Ami pedig a személyi higiéniámat illeti, a szagom leginkább a "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik..." legendás sorával jellemezhető, a váltóruhám és a neszesszer valahol a nagy hátizsákban, a gép gyomrában. ( Nővérem otthon konkrétan adott egy kukazsákot a ruháim részére, még jó, hogy panelban lakik és nem vágta bele őket a kazánba). Volt még 5 szál cigim és tíz dollárom. Meg persze kártya, de a tíz dolcsi megfelelő kontroll arra, hogyan ne verjél el pénzt, mert ugye a reptér nem olcsó hely. Tíz dollárból ittam egy gusztustalanul rossz kávét, és megettem életem legjobb pizzáját. Egy szelet pizzát. De Istenem, hát azon volt minden. A tésztája tökéletes, középvastag, azon egy réteg spenót, majd zöldségek kreatív kavalkádja, és mennyei sajt. Hús nélkül. Isten szeret engem :) Ezután megkerestem a dohányzót, majd a magyar házaspár felkutatására indultam. Asszem a Burger Kingnél, vagy hol sikerült elszórniuk több, mint 50 eurót, és szereztek egy üveg bort is, hátha attól elviselhetőbb lesz az élet. Egy kijelző mellett ültünk, kb. fél percenként sandítottunk oda, várva, hogy megjelenik a járatunk. Mikor szakadt a cérna, inkább felmentünk rágyújtani, azzal is telt az idő.
Egyszer csak eljött a perc. Elcsigázottan, kimerülten de elvonszoltuk magunkat a kapuig, majd végre helyet foglaltunk a repülőn. Innen már szinte gyerekjáték hazajutni. Röpke két óra, Budapest.
A nővéreim vártak a reptéren, cukik voltak, bár hiányoltam, hogy nem volt náluk tábla a nevemmel... (az igazsághoz hozzátartozik, hogy lufivirág viszont volt)

Utóirat: A Turkish Airlines Európa legjobb légitársasága. Néhány tömör mondatban leírtam nekik, hogy én bizony kártérítésre számítok ezért a hat órás csúszásért. Hosszú és kedves levélben tájékoztattak, hogy elismerik a hibát. Elnézést kérnek, és ha meg nem sértenek, 600 euró értékben kárpótolnak, egy évig felhasználható repülőjegy utalvány formájában. Amit egyébként bármikor készpénzre válthatok... köszönöm szépen. Megvan a következő repjegyem ára :)

Mumbai IV- Afrika

Három körül jelent meg a kijelzőn, hogy hét előtt tíz perccel honnan indul a gépem. Talán négy körül lehetett becsekkolni, aztán irány az immigration pult. Gyakorlatilag ki kell jelentkezni az országból. Odalépsz, útlevél ellenőrzés, retina scan és kész vagy. Volnál. Ha nem lenne előtted kétezres tömeg. Ebben a tömegben az a legjobb, hogy mindig van kivel beszélgetni. Ha már úgyis muszáj itt állani, legalább telik az idő. Az ide vezető kapu előtt ki volt írva, hogy csak indiai állampolgároknak, de más lehetőséget nem láttam. Megkérdeztem két, szemmel láthatóan fekete srácot, hogy most merre? Úgy tűnt, ők sem indiaiak, ezen persze jót röhögtünk. Bár alapvetően talán első pillantásra hülyének néztek... Gyakorlatilag előző nap reggel hét óta talpon voltam. Legyalogoltam jó néhány kilométert. Többet beszéltem aznap angolul, mint egész korábbi életemben. Úgy néztem ki, mint a nagyanyám '84-ben, és egészen butára fárasztott ez a nap (nem volt nehéz dolga, lássuk be). Szóval nehezemre esett megérteni, de végül is nekem is itt kellett bemenni. Csak annyi a különbség, hogy nem kell papírt töltögetni, elég az útlevél.

Beálltam a sorba a két srác mögé, persze jött a szokásos ki vagy, honnan, hová, mivel, hogy tetszett... Olyan természetes érzésem volt, mintha régi haverok lennénk. Cukik voltak és egész mások, mint korábban bárki, akit megismertem. A legfurább az volt, hogy ott helyben jelöltek is rögtön fészen, és akkor mi most már  barátok vagyunk, látogassam meg őket Ghánában. Miért ne? Most komolyan, miért ne?

Erasmus Schandorf, ő az idősebb. Az engedélyével és a belegyezésével írok róla. Vele a reptéren nem volt alkalmam sokat beszélgetni, de miután hazajöttem még hetekig írtunk. Az első benyomásom az volt, hogy kedves-csendes-szelíd és erős. A második is, de akkor már kiderült, hogy igazán bölcs. Focista, Indiában játszott. Amikor találkoztunk, akkor utazott haza. Most Ghánában focizik, az álma pedig Európa.

Engem a foci nem hoz lázba különösebben, de tudjátok, mennyire szeretek Istenről, hitről, szeretetről, életről beszélgetni. Vele lehet.

Ha csak egyvalamit kívánhatnék neki, az biztosan az lenne, hogy minden kívánsága teljesüljön. Míg beszélgettünk, chaten is átjött az erő és a hit, amivel él. S amikor minden kicsit megborult körülöttem, amikor nehéz volt mosolyogva felkelni reggel, erőt adott néhány jól eltalált üzenettel. A kedvenc mondatom tőle: "Ne feledd, az ima az a kulcs, amivel ki tudod nyitni a következő ajtót!"

Ez egy csöpögős, nyálas és elfogult beszámoló valakiről, akit nem is ismerek, de a szívem azt súgja, rendben van a srác. Rég beszéltünk, remélem jól vagy :D Imádkozom érted...

Ami viszont a torkomon akadt, az az, hogy míg én habfehér bőrömmel 1,5 perc alatt átjutottam mindenen, addig őket szívatták és ellenőrizték, majd egy eldugott helyiségben újra ellenőrizték, s csak eztán engedték el.

Erasmus megkért, hogy ha módomban áll, hívjam meg Magyarországra, innen könnyebb lenne bekerülnie egy csapatba, és nem lenne hálátlan. Megnéztem, milyen szabályok vannak, hát basszus, nem tudom mi olyan jó ebben a mi Európánkban, hogy ennyire védeni kell... Mitől? Kinek és mi ellen? Ilyen szabályok mellett nem áll módomban... Ott voltam, mikor Isten megalkotta a világot, és kristálytisztán emlékszem, hogy határokat nem rajzolt. S magamból kiindulva, ha olcsóbb, szabadabb és könnyebb lenne az utazás, pont annyian mennének el, mint ahányan ide vágynak jönni.

Vannak emberek a Földön, akiknek nem, vagy csak nagyon körülményesen áll módjában elhagyni az országát, és a szíve szerinti helyen élni. Kérlek, ne mondjátok, hogy mindenki maradjon otthon, tőlünk is rengetegen elmentek már... Itt vidéken minden második ház üres, amiben laknak, abban is gyakran éheznek. Sokkal kisebb lenne minden teher, ha többen tudnánk megosztani. És ezt úgy értem, hogy férnénk még ebbe az országba bőven. Hitben járó, szabad szívű emberek.

Aminek nem kell léteznie az nem létezik. Ergo, ami létezik, annak létjogosultsága van a saját létéből adódóan. Szóval ha ezeknek a srácoknak létezik a szívében a vágy, hogy Európában focizzanak, akkor annak a vágynak létjogosultsága van. Imádkozom, hogy sikerüljön. Szóval, ha tudtok esetleg olyan csapatról Magyarországon (vagy bárhol Európában), ahol épp két fiatal afrikai tehetséget keresnek, ne habozzatok, ők tényleg jó arcok (bár én nem láttam őket focizni, de ha látom, sem mérvadó... nézze meg hozzáértő!).

Sokat tűnődtem, hogy megosszam-e veletek ezt a képet, dögfáradtan, smink és minden flikk-flakk nélkül, mint nagyanyám... de egye kutya, ez az egy kép van ilyen, megmutatom:

Ő Jacob Bonsu. Sokkal fiatalabb, mint a barátja, bár a korát illető minden érdeklődésre csak annyit mond: elég öreg vagyok. Kedvesen pimasz, és nagyon okos. Két perc után simán rákérdezett, "-Ugye tudod, hogy nem vagy normális? -Én tudom, de te honnan jöttél rá ilyen hamar? Mert beszélgetünk..." Még Indiában is megbámultak, amiért két afrikai sráccal beszélgettem. Ha csak egy kicsit is kevésbé látszom zombinak, talán még büszkén ki is húztam volna magam. Így beértem annyival, hogy elmondjam neki is, nincs mitől tartanom. Különösebben az sincs, amire olyan büszke legyek, hogy nem állok szóba valakivel. Isten szeret engem, s ha egymás útjába sodort, jó oka volt rá. Később Jacob is ez mondta, ez Isten akarata volt, hogy találkozzunk. Talán...

Egy időre eltűntek, már le is mondtam róla, hogy látom még őket, de a mosdó felé tett körnél Jacob észrevett, és leültünk beszélgetni. Persze az ő gépük is hamarabb ment, mint az enyém, az még mindig órák kérdése. Eddigre gyakorlatilag agyhalott voltam a fáradtságtól. Mesélt az életéről, az álmairól. Arra vágyik, amire csaknem mindenki. Békében, szeretetben, bőségben élni a családjával, egy kellemes és nyugodt helyen. És, hogy a Barcelonában focizzon (szorítok érted, biztosan sikerülni fog). Meg persze, hogy legyen elég pénze, alapozza meg a jövőjét, s majd ha készen áll rá, legyen egy jó felesége, akivel boldogan alapít családot. Nem nagy dolgok, ugye? Nem, az ő szavaira sem emlékszem tisztán, az a csoda, hogy egyáltalán bármire emlékszem. Ami megragadott benne, az a vibráló életöröm. Mesélte, hogy az édesapja nemrég halt meg, de közben nyoma sem volt a szemében annak a reménytelen fájdalomnak, amit én évekig hordoztam, miután az én apám ment el. Itthon nem sok ilyen embert ismerek, de akit igen, azt ennek megfelelően tartom becsben a szívemben. Azóta is beszélünk chaten és viberen. Ne akadémiai értekezéseket képzeljetek el, csak pár értékes, apró eszmefuttatást. Szeretem, hogy olyan tisztán, szívből tud nevetni, mint én. Megvitattuk például a bajnokok ligáját, bár ez azért túlzás. Ő elmondta, kinek szurkol, én meg bólogattam, nekem tökéletes lett volna, bárki nyer. De sajnos kiesett mindkét kedvence, így hát részemről az együttérzés. Na, ilyen és ehhez hasonló világmegváltó dolgok, amikről szó van köztünk. 

Őt is folyton kérdezem, Istenről, életről, szerelemről... néha válaszol, néha csak nevet rajtam. 

Hatalmas hite van, erős, Istennel él... Figyelmeztetni szokott, hogy ne felejtsek e imádkozni elalvás előtt, hát nem imádni való?!

Hálás vagyok, hogy kereszteztük egymás útját. És hálás vagyok, mert Isten nem ismer véletlent. Sok szép percet köszönhetek ennek a két fiúnak. Isten áldjon meg benneteket, minden pillanatban :)

Persze, azt is megkaptam már, hogy csak óvatosan barátkozzam, mert sosem tudhatom, ki milyen szándékot rejteget. De!

Már rég leszoktam arról, hogy külső befolyásra gátat szabjak a szívemnek. Nem törhetetlen, de nem is gyógyíthatatlan... Bárcsak hamarosan üdvözölhetném őket itthon, bárcsak sikerülne. Szívből kívánom, hogy jussanak el Európába mindketten, és legyenek a világ élvonalában... Amen.

Nemrég jutott eszembe, Mumbaiban vettem néhány cuki, hosszú lufit, és egyet Jacobnak adtam, mielőtt felszállt  a gépe. Azt mondta, megkapták otthon a tesója gyerekei. 

Egyszer csak megkezdődött a beszállás, megölelt, és elköszöntünk. Hihetetlen. Másfél óra a reptéren, s egy egészen ismeretlen világ... Ha egyszer elegem lesz Indiából, talán meg sem állok Afrikáig. Valószínűleg ott is csodát találnék...

Még mindig több, mint két óra a felszállásig...

Mumbai III. -Richard és KÁVÉ

Ahogy kiértem a reptérre, és egy biztonsági őr útbaigazított, összefutottam Richarddal. Richard lengyel, magas, vékony, rövidhajú és nagyon jókedvű.

Egy pillanat alatt összehaverkodtunk. Én még elszívtam egy cigit, ő megküzdött a bürokráciával, hogy egyáltalán bejusson a reptérre. Ha nincs nálad valamilyen igazolás a foglalásról, be sem engednek. Ő pedig elhagyta a telefonját, amin megmutathattta volna az igazoló emailt, szóval egy pillanatig úgy tűnt, kint marad. Persze a XXI. században és főleg Indiában minden megoldható, szóval bejutott, megörült nekem és meghívott egy igazi kávéra, az elfelejtettem milyen nevű, menő kávézóba. Egy hihetetlenül drága, és tökéletes kávét képzeljetek el. Egy hónap kávémegvonás után kevesebbel is beértem volna. Voltak próbálkozások, de Indiában ott a chai, valóban felesleges kávéra vágyni (ezt is Hajnaltól tudtam meg, de mondom, saját tapasztalatokkal is szolgálhatok). 

És bár nem voltak magasak az elvárásaim, Isten és az angyalok pontosan tudták, mire van szükségem, és a helyzethez méltó módon ajándékoztak meg. Este tíztől hajnal kettőig kávéztam Richarddal. Csokis kekszet ettünk mellé. Ő volt az első fehér ember, akivel összefüggően beszélgettem angolul. Az indiaiak szépen, szabatosan beszélnek, némelyikük pedig pont olyan szókinccsel redndelkezik, mint én, velük könnyű volt. De az európai turisták egész mások. Ők emlékeznek olyan dolgokra, mint múlt idő, szórend, ragozás, egy csomó felesleges luxus...

És Richard volt a sokadik, aki megerősített abban, hogy a nyelv nem arra való, hogy csűrjük-csavarjuk. Az azért van, hogy használjuk. Önbizalommal, mosollyal és őszintén beismerve, ha valamit nem értek, elég messzire lehet jutni egymás lelkében.

Négy hónapot töltött Indiában, ezalatt elhagyta a barátnője, ami persze kikészítette. Majd megismerkedett egy indiai lánnyal, aki egész más volt, mint bármelyik korábbi nő az életében. Mesélt a szenvedélyről, az odaadásról, hogy szerinte min múlik egy kapcsolat, egy szerelem. Szinte átváltozott az arca, mikozben az indiai lányt látta maga előtt. Két hétig tartott a közös idejük, ebből egy hét volt, míg bután nézték egymást, beszélgettek és nem értek egymáshoz. Aztán egy tánc, valami délutáni kultúra megtörte a jeget, s egy hétig éjjel-nappal együtt voltak.

Ő is úgy tapasztalta, hogy amilyen a kisugárzásod, olyan embereket vonzol magadhoz. Ő is csupa mókás és kedves ismeretlennel találkozott. Nyilván nem véletlen.

Richard volt az is, aki türelmesen beleszuszakolta a fejembe, hogy ami Indiában megtörténhet, az bárhol megtörténhet. A csoda- önmaga természetéből adódóan- nincs helyhez kötve. Semmihez sincs kötve.

Szerintem olyasmi a csoda, mint az égés. Az égéshez ugye három dolog kell, oxigén, gyulladási hőmérséklet és éghető anyag. A csodához az oxigén, a hőmérséklet s az anyag a test-lélek-szellem egysége. Ha jelen vagy, megtapasztalhatod a csodát, bárhol, bármelyik pillanatban. Ha nyitott vagy, a csoda rád talál.  Persze, kösz Richard. Naná, hogy igazunk van.

Mesélt még az utazásairól, ő nem első áldozóként hagyta el a komfortzónáját, sok szép országot látott már. Ja,és steward, szóval minden adott a csavargáshoz.

Nem emlékszem minden szavára, nyilván nem is ez volt a cél. De arra igen, hogy rengeteget nevettünk. Arra az érzésre is emlékszem, milyen jó közel kerülni valakihez futólag. Hogy nem vagyunk egyedül, mindenkivel egybekötve, összekapcsolódva zajlik a történet.

Míg elment fogat mosni, vigyáztam a cuccára, majd elköszöntünk. Egy nagy, meleg öleléssel, ahogy a barátok...

Kis hatásszünet után én is visszavonultam rendbe kapni magam, kétes eredménnyel sikerült. Még öt óra felszállásig...

Pici részlet a reptérről. Richardról nincs képem...

Mumbai II.

Délután átmentem hajóval Elephanta szigetére az ott lévő kis barlangtemplomot megnézni. Nem messze van Mumbaitól, egymás után indulnak a kompok, ha egy megtelt, elindul, eztán beáll a következő, megtelik, indul... a sirályok (vagy valamik) már megszokták, hogy csipszet, csokit, kexet kapnak, hát számítanak is rá. Odafelé el is aludtam, elringatott a hajó és a forróság. Amint odaértem, az első dolgom az volt, hogy bevizezzem a kendőm, és úgy magamra dobjam, hisz ez legalább tíz perc enyhülést jelent. 

Elephanta úgy van kitalálva, hogy egy őrült hosszú bazársoron kell átkelni, ha fel akarsz érni a barlangokhoz. Ebben az jó, hogy laposan kezdődik, majd egy nagggyon magas lécsőben folytatódik. Elegánsan, lassan nézelődve lehet felküzdeni magad a csúcsra, mintha csak a kirakodott árut nézegetnéd. Pedig már a felénél lemondtál mindenféle barlangokról. Levegőért küzdesz, de ami jön az is forró. Egy lüktető testként, lassan vonszolják fel magukat a turisták, néha udvariasan egymásra vicsorgunk, és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Kb. mint az útikalauzban, mikor Marvin elmegy megnézni Isten utolsó üzenetét...
Már a hajó és bejárat között a kisvasúton kiszúrt magának egy fickó, de nem beszélgettem vele, nem volt kedvem. Neki még szerepe lesz a mai napban :D  

Szóval felértem, és megláthattam végre a barlangokat. Hajnal útikönyve, amit hazacipeltem, hogy odaadjam a barátainak, és ami végül is nálam maradt (egyelőre), na ez az útikönyv egyedül Mumbaiban bizonyult számomra hasznosnak. Benne van pl. ez a sziget is, a szobrok leírásával, ami azért segített sokat, mert elég romos állapotban vannak. Állítólag portugál katonák használták lőgyakorlati célpontnak a barlangokat. Köszi... A sziklából kivájt szobrok Shivát ábrázolják, vagy valamit vele kapcsolatban. Életének eseményeit, családját, lingamot. A fő-fő csoda a hatalmas trimurti, Isten megnyilvánulásának három arca: Brahma, a teremtés, Visnu, a megtartás, és Shiva, a rombolás és megújítás. Mekkora meló lehetett kifaragni őket, a barlangokat kivájni, megformázni, csodát vésni kőbe...  s milyen egyszerű azután rommá lőni. 

Több barlang is van, nem nagy a sziget és érdemes bejárni, megnézegetni. Itt egy egészen nagyvárosi majommal is találkoztam. megkínáltam keksszel, elfogadta, majd mivel látta, hogy honnan vettem elő, simán belenyúlt a táskámba. A kezére csaptam, erre ő is rácsapott az enyémre. Megsértődtem rendesen, és ő is, nem lettünk barátok. 

Szóval tovább vándoroltam, és egyszer csak feltűnt megint a fickó a kisvonatról. Szokásos párbeszéd, honnan jössz, hová mész, hogy hívnak, mivel foglalkozol. Aztán jött a csavar: Gyere hozzám feleségül .. hoppá! Mert ő Angliában él, csak hazalátogatott Indiába, de ha én ennyire szeretem Indiát, végül is élhetünk itt is. Köpni-nyelni sem tudtam, Lehengerelően gyorsan megtervezte a közös életünket...szinte sajnáltam, hogy nemet mondok. Még a nevét sem tudom... Otthagytam, de párszor még utánam jött és bepróbálkozott, elég szívós fajta ez az indiai, úgy tűnik. Így nem mentem férjhez az utolsó indiai napomon... szép, ámbár rövid történet.

Később egy bácsika kérdezgetett, és nagyon boldog volt, hogy milyen elragadtatással mesélek arról az Indiáról, amit én láttam- tapasztaltam. Elköszöntünk, s még hallottam, ahogy elmeséli a barátainak, hogy milyen jó véleménnyel vagyok az országukról.

A visszautat már naplemente előtt tettem meg. Még üldögéltem egy kicsit, néztem a tengert, az embereket, s valami furcsa, bús nosztalgia kapott el, ami már korábban is többször. Úgy hiányzik India, hogy még ott vagyok...

Sötétedés előtt értem a vasútállomásra. Megmosakodtam a mosdóban, a vécés bácsi egy romantikus könyvet olvasott, erről kedvesen elbeszélgettünk, majd hozzáláttam érdeklődni, mivel és hogyan éri meg kimenni a reptérre. Ugyanis az volt a tervem, hogy nem veszek  ki szobát már éjszakára, hanem ébren töltöm azt a kicsit ami még hátra van az indulásig. A taxisok, a riksások de még a rendőr is más árat és távolságot mondott. Mikor kinevettem őket, az egyik megkérdezte, hogy mentálisan retardált vagyok-e? Mondtam, hogy nem igazán, inkább csak nem szeretem, ha le akarnak húzni. Egy időre tehát félre tettem a fuvarkeresési törekvéseket és leültem nézni a többi utasokat. Egyszer csak odakúszott egy férfi. A fenekén csúszott, mert az egyik lába le volt vágva. Egyik kezében szatyor, másikban fogkefe. Megkért, hogy adjam oda a papucsom, mert ki akarja pucolni. Ezt??? Ember, még elkapsz valamit... De neki pénz kell, neki ez a munkája, szóval had takarítsa meg. Megmutattam a talpam, ami talán feketébb volt, mint a papucs, és próbáltam meggyőzni, hogy adok inkább pénzt, csak ne nyúljon a papucsomhoz, de rettenthetetlen volt. Nem tágított, szóval odaadtam neki, s ő egy percig csak nézte, mihez is kezdjen vele. Végül belátta, hogy csaknem reménytelen az ügy. Csaknem. Annyit azért megtett, hogy valami olajjal és a fogkefével megdörgölte a pántját, ami így élesen elütött a papucs többi részétől, viszont valóban tisztábbnak hatott. Megköszöntem, kifizettem, és ő elszánkázott, további gyanús cipőket keresve. Végignéztem, ahogy a teljes utazóközönség - bár elismerően kacsintgattak, amiért szóba álltam a fickóval- egytől egyig elutasították. 

Kis idő elteltével visszajött hát hozzám, de még mielőtt kiderült volna, mit akar megint, jött egy kedves rendőrnő, és figyelmeztette, hogy viselkedjen, ha velem beszél. Hű, köszi. Emberünk elmondta a rendőr füle hallatára, hogy csak azt szeretné, ha elmennék az állomásról, mert szerinte nem vagyok biztonságban. Reggel hétkor indul a repülőm, gondoltam, maradok még itt egy kicsit, de ő meggyőzött, hogy menjek ki inkább a reptérre. Az biztonságosabb. Még beszélgettünk egy kicsit, megköszöntem a rendőrnőnek a törődést, és ő helyeslően bólogatott arra, hogy elmegyek innen. Így hát elfáradtam a poggyászomért, belefutottam egy riksásba, aki épp ekkor érkezett valahonnan, így nem vett részt a közösségi fehércsaj szívatásban, és a korábban elhangzott árak töredékéért elvállalta, hogy elvisz. Este kilenckor értünk oda, Ez nettó tíz óra reptéren való várakozást jelentett, amit még fogalmam sem volt, hogy fogok túlélni. Később bebizonyosodott, életem egyik legjobb döntése volt...

 

Bandre Terminus, cuki kis fehér vasútállomás.

Reméltem, hogy az ott egy trabi, de hozzáértők hamar kiábrándítottak.

 

 

A kék inges srác a nemjövendőbeli nemférjem :D :D :D