OFFTOPIC:ERDÉLY III. És a többi

Maradt Székelyudvarhely, mint bázis, innen karikáztunk minden nap másfelé. 

MADARASI HARGITA. Sokat hallottam róla korábban, szuperlatívuszokban regéltek, akik már látták. Nem véletlenül. A felfelé vezető utat ajándékba kaptuk, traktorháton vágtáztunk fel a szerpentinen, dobolva és énekelve. Rolanddal megtaláltuk a tökéletes dobritmust, melyre hibátlanul elő lehet adni a Stand by me-t, ez sokkal szórakoztatóbb, mint amilyennek első olvasatra tűnik. 

Ezt képzeljétek el traktorháton, sámándobbal...

A hegytető alatt nemsokkal eldobtuk a traktort, s felkaptattunk a csúcsra. Barátságos emelkedőnek mondanám a Székelykő után. S a látvány?! Szavakkal megint csak bajos lenne. 

Nagy aggodalomban telt számomra a felfelé út, nem tudtam, hogyan fogom megtalálni a kopjafa erdőben a kötegyáni (a korábbi munkahelyem, s életem más okból jelentős pillanatai fűznek a faluhoz) kopjafát. Elárulhatom, csukott szemmel, egyből telibe, öt-hét másodperc alatt lett meg. A szívem odahúzott, hiába no, szerelem... 

Szerelem az élettel. Ez az igazság, menthetetlenül szerelmes vagyok az életbe. Történjen bármi, találkozzak bárkivel. Csoda, áldás és szerencse minden percem. Ehhez nem kell vénás drogot használni, sőt, egy ponton túl kifejezettem ellenjavallt...

A Hargitán is doboltunk, ugye nem vagytok meglepődve... osztálykirándulók és turisták néztek minket fura, lapos vagy érdeklődő tekintettel. Többnyire tetszettünk. 

Innen letraktorozva megérkeztünk a pisztrángoshoz. Megint Kánaán, amikor elém tették a halott halat, úrinő módjára viselkedtem, azt hiszem. Még meg is kóstoltam, de nem, ez nem az én műfajom, köszönöm. Sült krumpli egy pöttyös tállal jöhet... volt is, na az jó volt, de tényleg. 

Esténként beszélgetés a teraszon, okosság és világmegváltás. Jó társaságban nem vagyok álmos. Ezért lehet, hogy január óta nem alszom, igen jó társaság vagyok magamnak.

A következő nap meglepetése a Szent Anna tó. Aki látta, tudja, mesebeli völgykatlan, körös-körül fenyves, s benne a tószem. A víz kellemes, bár nem mondható túl melegnek. Az alja maszatos, süppedős, olyan nem-akarom-tudni-mi-is-ez-pontosan állagú ragacs. Persze, valamilyen iszapos cucc, de lelkiismerettől függően ezt-azt bele lehet képzelni.

A tóparton Torda elvitt minket egy vízi utazásra, egy meditációban, Szent Annával. Áldás, ha az ember lelkével is törődnek egy ilyen kiránduláson. Mennyi emlék, töredék, teher feljöhet. Sok-sok illúziót hagytam ott Erdélyben. A friss levegő, a szép tájak és a jó ételek mellett minden napnak megvolt  a maga üzenete is. Osho-tarot kártyával indul a reggel. Ez olyan kis útmutatás. Ha odafigyelsz a kártya üzenetére, megkönnyíted a saját dolgodat. És a tapasztalat azt mutatja, nincsenek véletlen beszélgetések. Ha nyitott vagy, és nem ragaszkodsz egy-két személy állandó társaságához, tiéd lehet a csapatlélek minden kincse. A világ minden kincse.

A Szent Anna tó mellett van a Mohos tőzegláp, egy mesebeli hely. Úgy keletkezett, hogy vulkáni hamu borította be a tavat, melyen aztán kialakult egyfajta ökoszisztéma. Az idegenvezetés és a szemünk elé táruló látvány nem feltétlenül fedte egymást. Például elhangzott, hogy a fák törzse- a hideget kerülendő- előszeretettel megcsavarodik, és inkább vízszintesen terjeszkednek. Ehhez képest egy rakás -bár apró- de szögegyenes fát láttam. Én. Aztán a medve. Elhangzott, hogy itt is él, lakik, dolgozik, de őt sem láttuk. Szerintem a medve olyan, mint Colombo felesége. 
Persze csak a beépített pallókon és rönkökön volt szabad lépni. Nem tudom, hogyan történhetett, de amerre én jártam, mindenfelé vizes talpnyomok jelentek meg... Hogy milyen emberek vannak, komolyan?!

A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm.

(kép:Rozgonyi János )

(kép: Bacsó Attila)

(kép: Benda-Tóth Ugyonka Terézia)

OFFTOPIC: ERDÉLY II. Székelyudvarhely

Mindig meglepődöm azon a mondaton, vigyázz magadra. Persze, ez kedves dolog, én is használom, de nem tudom pontosan meghatározni, mit is jelent. Főképp, mióta megengedem magamnak, hogy átadjam magam a létezésnek, és a tenyerükön hordoznak az Égiek. Korábban is ezt tették, csak nem mindig hagytam, sokáig észre sem vettem. 

Itt is ez történt. Tapasztalt szervezőkkel mentünk, ők hazajárnak Székelyföldre, és megvannak a jól bejáratott kapcsolataik. Ismerik a látnivalókat, meg persze minket is, szóval pontosan ránk hangolódva, rugalmasan, mégis keretek között zajlott a kirándulás.  A főhadiszállás Székelyudvarhelyen a Hajdú panzióban volt. A háziak a Tordáékkal családtagként, velünk régi kedves ismerősökként bántak. Korrekt ár, tisztaság, a minimális emberi együttélés szabályait magába foglaló íratlan házirend. (Szeri van, szemetet a kukába...) Két tündéri kutya, több fenséges cica  is színesítette ittlétünket. A kutyusok cukitündérek, tényleg. A cicák közül csak az egyikükkel kerültem közelebbi barátságba, bár részemről a barátság, részéről a közelség volt leginkább meghatározó. A jobb kezem egy tízperces szeretetroham után kirojtozódott, felszínesen vérzett és nem csekély mértékben fájt. Eztán az ETESS-SZERESS kapcsolatból csak az etetés maradt, már ha volt nálam valami cicafogáravaló. A szeretés elméleti síkra tolódott.

Reggeli hajnali nyolctól, bőségtál jelleggel. Itt megint beleütközhettem volna a vega étkezés problematikájába, de nem nagyon érdekelt. Bár ennyi tojást és tejterméket máskor két hónap alatt nem eszek meg, de az ízvilág és a kiszolgálás jócskán felülírta kötekedő gondolataimat. Meg persze a társaság. (Később még kolbászot és pisztrángot is kóstoltam, igen, emlékszem.)

Székelyudvarhelyre a Székelykőn elkövetett csúcstámadás után érkeztünk. Fizikailag a túrázástól, szellemileg pedig a csak vészhelyzetben üzembe helyezendő rádiózgatástól fáradtunk meg. Itt kell megemlékeznem a Flores Tours visszautasíthatatlan rádió-shop ajánlatairól (bővebb magyarázatot privátban bárkinek szívesen adok, rendelni a +91424242999-es számon lehet :D )

-Dörzshörcsög. Önmagában is megállja a helyét, nélkülözhetetlen, egy modern háztartás alapvető felszerelése. Amennyiben több terméket is rendel, a dörzshörcsögöt ajándékba kapja.

-Nyálelszívó műgulipángége. Ez a termék azt gondolom nem igényel különösebb magyarázatot (bátorkodom mindenkinek a maga fantáziájára bízni)

-Mákos küszöb. Gyerekkorunk régi nagy kedvence, felidézi a nagymamánál töltött nyarak kalandos emlékeit. Más sem kell hozzá, csak egy zacskó mák, melyet aztán egy tetszőleges küszöbre szórunk, s a termék máris fogyasztható.

-Lehetőség van szettben is rendelni, a különböző összeállításokról a Flores Tours ügyfélszolgálatán érdeklődhet. Amennyiben rendelése eléri a termékenként meghatározott összeget, de legalább a nettó 999.999.- forintot, ajándékként tálca paprikás malacarcot is kap.

Akinek kérdése van, az tegye fel (bárkinek), a kapott válaszokat szívesen meghallgatom én is :D :D :D

Emellett persze komoly idegenvezetés is zajlott az éterben, s gyakorta megosztottuk egymással az ámulat sokszor csak sípszóval takarható hangjait. Ilyen a Torda Toursnál a vészhelyzet, mert a rádiót csak szigorúan vészhelyzetben használjuk, ugye. (Egyetlen alkalom volt, amikor vészhelyzet jelentésére került sor, amikor is az Ágó nem bírta tovább a kanyargást, még Daedalonnal sem, s véletlenül nekem épp ekkor kellett sürgősen pisilni, szóval e dupla vészhelyzet miatt mindenképp meg kellett állnunk.)

Estére érkeztünk meg Udvarhelyre. Kedves szóval öleléssel, welcome drinkkel vártak (értsd jól, háromféle házipálesz). Vacsora az elfelejtettemanevétdejólfőznek étteremben. Finom, de fantáziátlan vega étkeztetésről ld. korábbi eszmefuttatásokat. 

Visszatértünk a panzióba, kipakolni, elrakni, bort a hűtőbe... Felelősségem teljes tudatában jelentem ki, az első pálinka baleset volt. A többire pedig boruljon jótékony homály...

Másnap ennek megfelelően kímélő programra került sor, irány Csíksomlyó. Áldott hely, bámulatba ejtően szép. Láttam már korábban a tévés közvetítésekben, milyen az, amikor ott búcsú van. Tömeg, emberek mindenfelé. Most csend volt, nyugalom. A kegytemplomba belépve elfogott az ámulat. Nem tudom szavakkal pontosan leírni az érzést. A hála, a csodálat, a ragyogás- ez mind kevés ide. 

Egyesével mentünk fel a Boldogasszony szoborhoz, feltartva egymásért a sort, hogy mindenki egymagában, teljességben élhesse meg a maga imáját. Nem való az, egymás sarkát taposni. Kell a hely és kell az idő, kell a tér, hogy kiteljesedjen egy kérés, egy áldás.

Eztán fel a búcsújáró helyre. Rajtunk kívül alig lézengtek ott emberek. Doboltunk, énekeltünk, tisztelettel köszöntöttük az Ősöket, s Ők velünk ünnepeltek. 
Az a néhány turista jól megbámult, talán le is fényképeztek, sebaj. 
Mehetünk tovább, az ezeréves határ következik.
Említettem már, hogy nem vagyok érzelmileg érintett a Nagy Magyarország visszaszerzésére irányuló sóhajokban, azt is elmondtam, miért. De. Belegondolni, beleérezni Magyarország múltjába, megrázó élmény. Fenséges tájak, őszinte erdők, óvó-védő hegyvonulat. Természetes érzés ott lenni, valóban, otthon érzem magam a hegyek között. S érzem a békét, de érzem a harcok emlékét, a birtoklási vágyat, a félelmet, a veszteséget. Megannyi fájdalom lenyomata visszhangzik, s az ezeréves határ számomra különösen irreális...
Megint az a probléma, hogy nem látom a piros vonalakat, amikkel a térképeken be van jelölve egyik-másik ország határa. Az egész csak a fejekben létezik. Isten Földet s embert teremtett, nem országokat s nemzeteket. Lehet ezen vitatkozni a végtelenségig. Mire belátjátok, hogy igazam volt, nekem már nem fog számítani, sőt, továbbmegyek, most sem számít a véleményetek... (Értik,  s jól értik, akiknek szól.) De mire belátjátok, talán már semmi sem fog számítani. S aktuálisan, ha már annyira a magunkénak érezzük, féltjük-óvjuk eme keresztyén kultúrát: " Amit a legkisebbekkel tesztek az emberek közül, velem teszitek." Ez van.
Szóval szerintem elődeink jobban tették volna,  ha inkább minden vasárnap bográcsoztak volna egy jót a határőrökkel. Kár volt a földdarabon vitatkozni. A földdarab azóta is megvan, csaknem változatlanul. Elődeink egytől-egyig elporladtak már...


A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm.

OFFTOPIC: ERDÉLY I. Torockó

Bevezetés: Az idén többet utaztam, mint életem eddigi tizenhét ( :D ) évében összesen. Ha mindet leírnám, azzal esetenként többet árulnék el, mintha nagy leleplező könyvet írnék... Erdélyt azonban nem hagyhatom ki.
Ott kezdődik, hogy sosem akartam oda menni. Nem hiszek a nagy Magyarország eszméjében. Persze, jogtalannak tartom  Trianont, egy olyan eseménynek, mely ékes bizonyítvány az emberiség lelki és szellemi állapotáról. De megtörtént. Itt maradtunk, egy kicsiny kis ékszerdoboz Európa "közepén". És mihez kezdünk picike országunkkal? Ebek harmincadján hagyjuk döglődni. Nem sáfárkodunk annyira jól vele, mint arra a körülmények és a lehetőségek predesztinálnak minket. Tehát, ha most visszakapnánk az akkor einstandolt részeket, ugyanezt produkálnánk, mint most, csak nagyobb területen.
Ami mégis felkeltette bennem a vágyat az utazásra, a társaság. Ellenállhatatlan barátaim és hasonszőrű "idegenek". Garancia a remek szórakozásra. Szokás szerint látszólag esélyem sem volt velük menni. Amikor kitaláltam, hogy szeretnék, már betelt az összes férőhely, pénz még a kanyarban sem volt. Csak annyit kértem a szervezőktől, tartsunk fent egy helyet nekem és a csodának. Rendben. Többen lobbiztunk az égieknél, hogy mehessek. A jelmondat: ha ott kell lenned, ott leszel. Ezzel nem tudok vitatkozni. És az égiek sem tették, utamba sodorták a kellő mértékű anyagi fedezetet, ám ettől még férőhely nem lett. Majd az ölünkbe pottyant a megoldás egy kisbusz formájában. Egy héttel az indulás előtt. Köszönöm. Egy hétig minden érintettet ezzel torpedóztam: Képzeld, megyünk Erdélybe!!! Ez csak nekem volt új, ők már egy fél éve-éve tudták, hogy mennek. Lehet, hogy egy picit fárasztóan viselkedtem, megengedem. Elmentünk.
Erdély. Tündérország. Amennyire érdekelt, épp annyit tudtam róla. Mázli, hogy két tökéletes idegenvezető is akadt a társaságban. Egyikük hivatásos, másikuk hobbi-profi. Megunhatatlan stílusban válaszoltak a leghülyébb kérdésre is, meg persze kérdés nélkül is dőlt belőlük a szó. Amikor nem akadt el. Mert bizony, volt, hogy a hazajáróknak is elakadt a szava a százszor látott, ezredszerre sem felfogható szépség láttán. 
Az első nap nagyjából az utazással telt, benzinkúton kávé, szállj ki a buszból, nyújtsd ki a lábad, aztadeszép! Megálltunk Gyulafehérvárott, kicsit körülnézni, de szakadt az eső, nagy kalandokra nem adott lehetőséget. Azért persze sétáltam egy nagyot, mert ha nem teszem, akkor is esik. Van ott egy templom, nem emlékszem mi a neve, egy meseszép épület. Amikor ilyen helyen járok, béke, remény és szeretet tölt el. Talán az emberiség mégsem érett meg a pusztulásra. Ha az elme, amelyik képes megalkotni az atombombát, képes ily gyönyörűséget is létrehozni, akkor még van esély...
Este érkeztünk meg Torockóra a Dévai Szent Ferenc alapítvány Kis Szent Teréz gyermekotthonába. Elfogult vagyok, szeretem Böjte Csabát és tisztelem amit létrehozott. Többször megfordult már a fejemben, hogy nála kéne dolgoznom. (Ha egyszer el akarok tűnni egy kicsit, valamelyik gyermekotthonban keressetek. De ne keressetek, majd jövök.) 
Fiatal nevelők, apróbb-nagyobb gyerekek. Tiszta, kényelmes szállás, bájos kert, baromfiak, két lovacska, tündéri kutyák és cicák. Nagyjából ennyi a leltár. A falakon képek, történetek, idézetek, imádságok. Elbűvölt a hely hangulata. Aki szállt már meg az alapítvány gyermekotthonaiban, azt mondja, ennél sokkal színvonalasabb és kedvesebb kiszolgálással is találkozott. Nem tudom, én maximálisan elégedett vagyok. Amit tudni érdemes, hogy jóval a panziós ár alatt félpanziós ellátást kaptunk. Ez mindenkinek jó. Nekik bevétel, nekünk alacsonyabb kiadás, élmény mindkét félnek. 
Ne hagyjátok ki, ha erre jártok, az alapítvány honlapján fellehető az összes gyermekotthon elérhetősége. Olcsó szállás és még segítetek is közben. Ne felejtsetek el magatokkal vinni minden kinőtt, megunt, számotokra feleslegessé vált játékot, ruhát és persze egy nagy szatyor édességet. Jól jön.
Egy, azaz egy dolog, amin javítanék, nem csak itt, minden vendéglátó helyen (igen, tudom, ez nem vendéglátóhely), és az a vega étkezés. Egy pici fantáziát vinnék bele, kreativitást, bátorságot. És szeretnék elárulni ezennel egy szakrális titkot: Kedves húsevő barátok! Nem lesz semmi bajotok, ha alkalomszerűen, néhány étkezés során nem jut a szervezetetekbe hús vagy bármilyen húskészítmény. Bízzatok bennem. Tudom.
Már az úton megkezdődött az oltogatás, mely végig kísért az egy hét alatt: Böbe, képzeld, itt vagyunk Erdélyben! Egy cseppet sem bántam, felvettem telefonra is, csak hogy itthon is hallhassam. 
Másnap megmásztuk a Székelykövet. Magasabb, mint amilyennek látszik. Sokkal magasabb. Alázatra tanított, lévén a túra felét négykézláb vagy valagon csúszva tettem meg. S visszanézve el sem hiszem, hogy képes voltam rá. Az Alföldön viszonylag kevés a hegy, ezért lehetséges, hogy gyakorlatlan túrázó vagyok. A profiknak meg sem kottyant, gazellaként szökelltek felfelé, s közben még beszélgetni, fotózni is futotta az erejükből. Tisztelet a hősöknek.
Én nem fotóztam, nem szeretek képeket készíteni. Körülöttem többen is profi gépekkel szaladgáltak, ezért biztos voltam benne, hogy nem maradok le semmiről. A telefonom a kocsiban pihent, én pedig teljes szívvel átadtam magam a látnivalónak. Az egész hét valami szívszorító magasztos érzelemmel csengett végig bennem. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy gurulva röhögjek, vagy frontális ütközésbe keveredjek egy-két bitang erős pálinkával. de ez már egy másik történet. 

Amit még érdemes tudni rólunk, mindannyian varázslók vagyunk. A mugli életünkben tesszük a dolgunkat, hittel és szenvedéllyel. S amikor együtt vagyunk, Föld s Ég a tenyerén hordoz bennünket, szeretetben. Olyan kérdés nélküli, természetes összetartozás ez. Mindenkinek megvan a helye, megkérdőjelezetlen joga, áldott különlegessége. Ez is az, amit- minél többen vagyunk- annál inkább szerte ragyogunk a világban. A többségnek van sámándobja is. Ez egy varázslatos hangszer, erős, tiszta, gyógyító. Amikor megismerkedtem vele, a hideg rázott attól, hogy fakeretre húzott halott állat bőrét érintsem, azon játsszak, tőle bármit is akarjak. Majd néhány hónap alatt megszületett bennem a vágy, a kép. Kicsi, barna-arany színű őzbőr dobom van. Egyelőre még csak lelkemben létezik, de hamarosan megszületik, s decemberben már együtt megyünk Indiába. 
A dobok hangja elvarázsol, magával repít, olyan világokba, melyekről korábban is álmodtam már, de mostanában bejáratos lettem. Minden állomáson doboltunk, énekeltünk, s mindenhol alaposan megnéztek maguknak mugli barátaink, ( legtöbbjüknek tetszettünk). A helyek szellemei, az ott lakozó ősök örültek jöttünknek, s velünk ünnepeltek. El sem hinném, ha nem láttam volna, ha nem lettem volna ott. Régebben nem is tudtam róla, hogy léteznek ilyen emberek, társaságok, erők. Most otthon vagyok köztetek. Segítettetek elhelyezni magam a világban, s eddig is csodálatos világom még színesebb, még szikrázóbb, még fenségesebb lett. IS. Szercsi van .

A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm!

Gyulafehérvár

Torockó

Székelykő. Magasabb, mint gondolnád.