Az autizmusom nem tűri, hogy Erdélyt befejezetlenül hagyjam, és hamarosan kezdődik az újabb indiai utazás... Szóval figyeljetek, mert csak egyszer mesélem el. Valamint az is figyeljen jól, aki ott volt, hisz az eltelt csaknem fél év jócskán okozhatott módosult benyomásokat az elmémben... Lehet, hogy olyat fogtok hallani, amit még ti sem tudtatok:
Emlékeim szerint már csak a Vargyas szoros van hátra. Persze, meseszép, Tolkien megirigyelhetné, bár talán ő nem az az irigy fajta. Itt is másztunk, barlangban jártunk, patakban mezítlábaztunk, szerettem.
A feltétel nélküli összetartásról annyit, hogy amikor a Torda viccből kiadta a "cipőt le és irány át a vízen " ukázt, zokszó nélkül váltunk meg a lábbeliktől. Csalódottan vettük tudomásul, hogy van száraz út, Apa csak mókázik.
A varázserő mindannyiunkra kihatott. Aki félénken, szédülősen és reszkető inakkal hagyta el az országot, a hét végére felettébb bátran, vagy csak minimális segítséget igényelve ment keresztül a lengőhidakon, mászott sziklát, és nézte az elsuhanó tájat a szerpentinek mentén. Ha otthon érzed magad, biztonságban, nincs szükséged többé félelemre. Köszönjük Andinak és Tordának, hogy segítettek, hátteret és keretet adtak a kerítések ledöntéséhez. És köszönjük magunknak, hogy megengedtük magunknak és egymásnak ezt a meghitt bizalmat.
Véget ért a hét. A kedves, csodálatos családom - mert eddigre már nem csak a vér szerinti volt velem, de a szív szerinti is jócskán kibővült- teljesen meglepetésszerűen szülinapi zsúrt rendezett nekem. Egy cseppet sem fogtam gyanút, lévén:
- tudtam, hogy szülinapom van,
-tudtam, hogy a nővéremnek sürgős dolga van egy cukrászdában,
-Torda bekötött szemmel lökdösött vezetett át az udvaron.
Belépve a vigadóba ragyogó arcok, égő gyertyák és boldogszülinapot dalocska várt. Meg pálinka. Még most is könnyes a szemem a kedvességtektől... (Meg a pálinka emlékétől, Csabi bácsi )
Tudjátok, ez volt az utolsó szülinapom. Hálás vagyok, hogy együtt ünnepelhettük, de fátylat rá, oké? Olyan szubjektív érzés, hogy melyik reggel mennyinek érzem magam, csak összezavar, ha tovább próbálom számolni. Nincs jelentősége. Nem is emlékszem pontosan, mikor születtem, pedig ott voltam, de mégis, csak mások emlékeire támaszkodhatom, azt meg minek? Drága csodálatos barátaim némelyike szerint, a kor az csak egy szám, azt hiszem, igaz lehet.
Reggel minden körülmények között haza kellett indulni. Andiék elkísértek bennünket Farkaslakára és Korondra vásárolni, majd dolguk végeztével visszafordultak, hogy kipihenjék a nyaralás fáradalmait. Legalábbis ez volt a terv, de mint később megtudtuk, egy bánatos, üresen kongó hetet töltöttek el nélkülünk Erdélyben. Hiányoztunk, csak úgy, mint ők nekünk. Mindaz, amit mi kaptunk tőlük, rájuk sem maradt hatástalan. A szeretet, az valami kétirányú csoda, vagy sokirányú. Sosem egy.
Nem akartam hazajönni, annyira nem, hogy kibicsaklott a bokám reggel a vizes füvön. A nevetéstől és a fájdalomtól könnyes szemmel feküdtem a kocsi alatt, miközben a többiek szép sorban indultak elkölteni az utolsó reggelit. Furcsa lényemről sokat elárul, hogy senki nem tartotta rendellenesnek, hogy a kocsi alatt fekszem. Oda köszöntetek, hogy: - Jó reggelt, Böbe! Még egyszer boldog szülinapot! - és mentetek reggelizni. Ez nem panasz, ettől csak még jobban kellett röhögnöm... Áldás vagytok nekem.
Hazafelé az volt a terv, hogy lemegyünk a tordai sóbányába, de ezt már nélkülem tette meg a társaság, mert a bokám olyan volt, mint egy terhes tengerimalac (na, azért annyira nem szőrös, de majdnem), kábé annyira is tudott mozogni, úgyhogy maradtam a kocsiban. Kisbuszban. Ez fontos, mert állati kényelmesen el tudtam helyezkedni, pihentetni a malaclábam, de a helyzet nem és nem javult, míg vissza nem ért a csapat, és ki nem derült, hogy Terike szellemcsontkovács. Is. Meg fodrász, de hálistennek nem ilyen szempontból vette kezelésbe a bokámat (ugye, fentebb elhangzott, hogy akár ezt is megtehette volna).
Valamit varázsolt, pattintott néhányat az ujjával, a lábam zsibbadni kezdett - délután négy. Este hétkor már saját lábamon mentem be a benzinkúti mosdóba, kilenckor délcegen sétáltam, másnap reggel nyolckor pedig kocsiba ültem, és levezettem kétszázötven kilométert. Wow, még egyszer köszönöm, Terike.
A hazaúton elszabadultak a fáradt elmék, követhetetlen marhaságok hangzottak el, hitetetlen stílusban. Aki ott volt, tudja, aki nem tudja, bánhatja.
Valahol, valamikor az Évi benézett egy kanyart vagy lehajtót, pont annyival módosítva ezzel a haladásunkat, hogy elkerültünk egy igazán durva balesetet a pályán. Köszönjük mindazoknak akik ott is és azóta is vigyáznak ránk, ez igazán kedves tőletek.
Ennyi volt nekem Erdély, 2016-ban. A többiek visszamennek évvégézni, szilveszter is lesz a Torda Tourssal. Én nehéz szívvel, de nemet mondtam, majd pihenek Indiában. Március hatodikán repülök. Már csak három hónap... de ki számolja...
A képekért köszönet az elkövetőknek, a tortáért Évinek, a mesés búcsú alkonyatért a Teremtésnek!
Áldás!
