Vége - az első résznek...

Az utolsó két óra életem (majdnem) leghosszabb két órája volt, míg vártam a repülőt.Még jó, hogy a mumbai reptér gyönyörű, és nagyon kényelmes. Puha kanapék, csepp alakú fotelek, puffok vannak szétszórva, s emellett egy csomó sablonos várószék is megtalálható. Amíg tudtam, tartottam magam, majd bekucorodtam egy fotelbe, és küzdöttem az életben ébren maradásért.
Nincs nagy tapasztalatom a repterekben. Odafelé Pesten megnyugtatóan kedvesek voltak, Mumbaiban pedig a tenyerén hordott az élet. Visszafelé is ... most volt időm megfigyeléseket tenni: az indiai szellem mindent áthat, a leghétköznapibb tevékenységeket is. (Persze mondom, nincs nagy tapasztalatom, szóval az is lehet, hogy van valami a világon, ami egységesen jól működik, és ez épp a reptéri szolgáltatás.)
Szóval, ugye itt mindenki mosolyog. Nem lehet őket megzavarni a leghülyébb kéréssel v. kérdéssel sem. Mikor megkezdődött a beszállítás, egyszerre odacsődült a tömeg, gyorsan beengedték őket, majd konstatálták, hogy ez kevés. Ezt követően két fiatalember suhant végig az alvó utasok között, járatszámot és célállomást emlegetve. Meg-megrázták a fáradt vállakat, türelmesen ismételgették a szövegüket. Ahogy telt az idő, egyre gyorsabb köröket róttak, még az utolsó pillanatban is lepkehálóztak. Valószínűleg csak az maradt le erről a gépről, aki nem volt Mumbai területén aznap reggel.
Elnézegettem az embereket, itt aztán van mindenféle náció, kultúra. Érdekes kavalkád, sosem láttam még ehhez foghatót. A legérdekesebb látvány mindenképp a csador volt a számomra. Egymást követő generációk, talpig omló fekete ruhában, mint a matrjoska babák sorban... egész a kicsi lányokig.
Persze bealudtam a beszállás előtt hét perccel. A tömeg után, de még az ébresztgetés előtt eszméltem fel, s elegánsan bevánszorogtam a folyosóra.
Meg szokták kérdezni, milyen géppel repültünk? Hát, olyan nagy volt, és voltak szárnyai, meg benne ülések. A másik, Isztambultól hazafelé ugyanilyen volt, csak sokkal kisebb.
Csúszott a felszállás, majd egyszer csak bemondta a pilóta, hogy egy pici elektromos hiba miatt késünk. Baszki, én egy pici elektromos hibával egyáltalán nem akarok felszállni. Két perc alatt kiderült, hogy a mellettem ülő házaspár magyar, de úgy döntöttem, egyelőre inkognitóban utazom. Elkezdtem nézni valami bugyuta filmet, és persze meg voltam róla győződve, hogy úgysem késünk sokat, magyar idő szerint délre már itthon is leszek.
Végül csak felszálltunk, arra ébredtem, hogy emelkedünk, és a padtársaim az elérjük-nemérjükel-elérjük témakört boncolgatják hevesen. Még mindig szótlanul, de egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem őket. A hallgatásomat még az sem törte meg, mikor a srác magára borított egy pohár vodkát. Csak akkor szólaltam meg - segíthetek-e - midőn majdnem a feleségére zuttyantott egy bort. Gondolom, meglepődtek, ekkor már órák óta ültünk együtt, de hamar túllendültünk ezen, és együtt kezdtük fejtegetni, hogy elérjük-nemérjükel-elérjük. Még a stewardot is megkérdeztem, persze megnyugtatóan válaszolt.
Meséltünk egymásnak Indiáról. Ők egy hetet voltak kint. Igazi gyerekmentes, kulturális és kulináris kirándulást tettek Delhiben és Mumbaiban. Csillogó szállodában aludtak, összevásároltak egy csomó szuvenírt, csak fancy étteremben ettek és szuperül érezték magukat. Áradozva meséltek a kajáról, a fűszerekről, a piacokról és az emberekről. Mindkét városban fogadtak saját taxist, ez egyébként tényleg kényelmes és általában jó döntés. Elmentek Delhiből megnézni a Taj Mahalt, azt nyilván nem hagyhatták ki. A legkedvesebb sztorijuk azonban az utolsó estén, a mumbai taxissal esett meg. Elbúcsúztak tőle, talán örökre, hajnalban más jött értük, hogy kimenjenek a reptérre. Mondott egy árat a fickó, amit bár soknak éreztek egy fél napra, de kifizették, ha ennyi hát ennyi. Egy óra múlva csörgött a srác telefonja, a taxis kérte, hogy azonnal menjen le a recepcióra, mert gond van. Ott állt a pénzzel, és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy ő nem ennyit akart mondani, csak az egyharmadát az összegnek. És csak az angol nyelvbéli hiányosságok miatt történhetett, hogy félreértették egymást. És most visszahozta. Kedves útitársam a meglepettségtől szóhoz sem jutott. Elmondása szerint lepergett előtte élete összes korábbi tapasztalata a taxisokkal kapcsolatban, tehát hitetlenkedve ámult egy darabig. Végül letisztázták a pontos összeget, megfelezték a maradékot és mindenki boldogan tért nyugovóra. Magyar barátaink abban a biztos tudatban, hogy nem csalódtak Indiában, és visszatérnek még ide. (Erről beszélek folyamatosan... csudavilág ez kérem!)
Talán még nem mondtam, a Turkish Airlines Európa legjobb légitársasága. És ezt azzal együtt mondom, hogy a későbbiekben 6 (!) órát ültem az isztambuli reptéren. A személyzet nagyon kedves, a kaja meglehetősen jó, a repcsi kényelmes, ennyi pont elég egy utazáshoz.
Tekintettel a késésre, leszállás előtt időben összeszedtük magunkat, és elrajtoltunk a kijárat felé. Az ajtónálló stewardess rosszallóan csóválta a fejét, még ülnünk kellett volna, udvariasan becsatolt biztonsági övvel. Egye kutya, leültünk az ajtó melletti üres helyekre az első osztályon. Majd amint kinyílt az ajtó, sprint. Én. Végigrohantam. Az. Isztambuli. Reptéren. Azért írok lassan, hogy legyen időtök elképzelni engem, amint vágtatok, sivalgok, hogy "sorry, sorry". Az emberek riadtan húzódnak félre az utamból, dübörög az adrenalin. És a föld... Futok a mozgójárdán, át az útlevél ellenőrzésen, látom a kijelzőn a járatot, LAST CALL. És mire odaérek a kapuhoz, mintha sosem járt volna ember errefelé. Sehol senki, kapu zárva. A kijelzőn a GATE CLOSED felirat. Basszameg. Tőlem harminc méterre látom a gépem. A személyzet még ott bolyong körülötte. Az egyetlen konstruktív megoldást abban láttam, hogy elkezdtem ököllel ütni az üvegfalat, és nyüszítettem- haza akarok menni.... erre a fennköltnek nem nevezhető jelenetre értek utol a többiek.
Varázslatos anyanyelvünk eszköztárából kreatívan pattantak ki a szebbnél szebb kifejezések. El tudjátok képzelni a magasztos szóvirágokat például a török-magyar régi jó viszonnyal kapcsolatban. Megemlítettük egyesével a légitársaság minden dolgozójának összes nőrokonát. További kellemes napot is kívántunk mindnyájuknak, nem spórolva az áldással. S eközben az üvegfalnál álltunk, időnként jól bele verve egyet, és integettünk is serényen. Észrevettek! Majd ezután nem történt semmi, de az azonnal. Előkerült valahonnan egy udvarias, szép szemű török ápoló (kár, hogy nem pszichiátriai), aki nem segített, nem tudott. De elmondta, hogy hová forduljunk a problémával. Így esett, hogy hamarabb hagytuk el a helyszínt, mint a repülőnk, és mégis később értünk haza. A következő hat órában sokat segített, hogy belekapaszkodtam a fent említett mondatba "a Turkish Airlines Európa legjobb légitársasága". Útitársaim kétkedve néztek rám... miután kidühöngtem magam, mert néha ez is jól esik, inkább elkezdtem élvezni a helyzetet. Nem volt könnyű.
Fél óra bolyongás után megtaláltuk a pultot, ahol nyugtázták, hogy valóban késtünk, és elkészítették az új beszállókártyát a következő gépre. A sorban állás itt úgy volt, hogy én és a házaspár hím tagja már a fél pultot elfoglaltuk, de mindig valaki más útlevelét vették el. Végül emelt hangon megkérdeztem: mondja, maga lát engem??? Na jó, hát jöjjenek önök, hölgyem... Két perc alatt kaptam másik beszállókártyát, és hat szabad órát, amit a reptéren tölthetek.
Nincs rá megfelelő kifejezés, mennyire voltam fáradt. Ami pedig a személyi higiéniámat illeti, a szagom leginkább a "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik..." legendás sorával jellemezhető, a váltóruhám és a neszesszer valahol a nagy hátizsákban, a gép gyomrában. ( Nővérem otthon konkrétan adott egy kukazsákot a ruháim részére, még jó, hogy panelban lakik és nem vágta bele őket a kazánba). Volt még 5 szál cigim és tíz dollárom. Meg persze kártya, de a tíz dolcsi megfelelő kontroll arra, hogyan ne verjél el pénzt, mert ugye a reptér nem olcsó hely. Tíz dollárból ittam egy gusztustalanul rossz kávét, és megettem életem legjobb pizzáját. Egy szelet pizzát. De Istenem, hát azon volt minden. A tésztája tökéletes, középvastag, azon egy réteg spenót, majd zöldségek kreatív kavalkádja, és mennyei sajt. Hús nélkül. Isten szeret engem :) Ezután megkerestem a dohányzót, majd a magyar házaspár felkutatására indultam. Asszem a Burger Kingnél, vagy hol sikerült elszórniuk több, mint 50 eurót, és szereztek egy üveg bort is, hátha attól elviselhetőbb lesz az élet. Egy kijelző mellett ültünk, kb. fél percenként sandítottunk oda, várva, hogy megjelenik a járatunk. Mikor szakadt a cérna, inkább felmentünk rágyújtani, azzal is telt az idő.
Egyszer csak eljött a perc. Elcsigázottan, kimerülten de elvonszoltuk magunkat a kapuig, majd végre helyet foglaltunk a repülőn. Innen már szinte gyerekjáték hazajutni. Röpke két óra, Budapest.
A nővéreim vártak a reptéren, cukik voltak, bár hiányoltam, hogy nem volt náluk tábla a nevemmel... (az igazsághoz hozzátartozik, hogy lufivirág viszont volt)

Utóirat: A Turkish Airlines Európa legjobb légitársasága. Néhány tömör mondatban leírtam nekik, hogy én bizony kártérítésre számítok ezért a hat órás csúszásért. Hosszú és kedves levélben tájékoztattak, hogy elismerik a hibát. Elnézést kérnek, és ha meg nem sértenek, 600 euró értékben kárpótolnak, egy évig felhasználható repülőjegy utalvány formájában. Amit egyébként bármikor készpénzre válthatok... köszönöm szépen. Megvan a következő repjegyem ára :)

Mumbai IV- Afrika

Három körül jelent meg a kijelzőn, hogy hét előtt tíz perccel honnan indul a gépem. Talán négy körül lehetett becsekkolni, aztán irány az immigration pult. Gyakorlatilag ki kell jelentkezni az országból. Odalépsz, útlevél ellenőrzés, retina scan és kész vagy. Volnál. Ha nem lenne előtted kétezres tömeg. Ebben a tömegben az a legjobb, hogy mindig van kivel beszélgetni. Ha már úgyis muszáj itt állani, legalább telik az idő. Az ide vezető kapu előtt ki volt írva, hogy csak indiai állampolgároknak, de más lehetőséget nem láttam. Megkérdeztem két, szemmel láthatóan fekete srácot, hogy most merre? Úgy tűnt, ők sem indiaiak, ezen persze jót röhögtünk. Bár alapvetően talán első pillantásra hülyének néztek... Gyakorlatilag előző nap reggel hét óta talpon voltam. Legyalogoltam jó néhány kilométert. Többet beszéltem aznap angolul, mint egész korábbi életemben. Úgy néztem ki, mint a nagyanyám '84-ben, és egészen butára fárasztott ez a nap (nem volt nehéz dolga, lássuk be). Szóval nehezemre esett megérteni, de végül is nekem is itt kellett bemenni. Csak annyi a különbség, hogy nem kell papírt töltögetni, elég az útlevél.

Beálltam a sorba a két srác mögé, persze jött a szokásos ki vagy, honnan, hová, mivel, hogy tetszett... Olyan természetes érzésem volt, mintha régi haverok lennénk. Cukik voltak és egész mások, mint korábban bárki, akit megismertem. A legfurább az volt, hogy ott helyben jelöltek is rögtön fészen, és akkor mi most már  barátok vagyunk, látogassam meg őket Ghánában. Miért ne? Most komolyan, miért ne?

Erasmus Schandorf, ő az idősebb. Az engedélyével és a belegyezésével írok róla. Vele a reptéren nem volt alkalmam sokat beszélgetni, de miután hazajöttem még hetekig írtunk. Az első benyomásom az volt, hogy kedves-csendes-szelíd és erős. A második is, de akkor már kiderült, hogy igazán bölcs. Focista, Indiában játszott. Amikor találkoztunk, akkor utazott haza. Most Ghánában focizik, az álma pedig Európa.

Engem a foci nem hoz lázba különösebben, de tudjátok, mennyire szeretek Istenről, hitről, szeretetről, életről beszélgetni. Vele lehet.

Ha csak egyvalamit kívánhatnék neki, az biztosan az lenne, hogy minden kívánsága teljesüljön. Míg beszélgettünk, chaten is átjött az erő és a hit, amivel él. S amikor minden kicsit megborult körülöttem, amikor nehéz volt mosolyogva felkelni reggel, erőt adott néhány jól eltalált üzenettel. A kedvenc mondatom tőle: "Ne feledd, az ima az a kulcs, amivel ki tudod nyitni a következő ajtót!"

Ez egy csöpögős, nyálas és elfogult beszámoló valakiről, akit nem is ismerek, de a szívem azt súgja, rendben van a srác. Rég beszéltünk, remélem jól vagy :D Imádkozom érted...

Ami viszont a torkomon akadt, az az, hogy míg én habfehér bőrömmel 1,5 perc alatt átjutottam mindenen, addig őket szívatták és ellenőrizték, majd egy eldugott helyiségben újra ellenőrizték, s csak eztán engedték el.

Erasmus megkért, hogy ha módomban áll, hívjam meg Magyarországra, innen könnyebb lenne bekerülnie egy csapatba, és nem lenne hálátlan. Megnéztem, milyen szabályok vannak, hát basszus, nem tudom mi olyan jó ebben a mi Európánkban, hogy ennyire védeni kell... Mitől? Kinek és mi ellen? Ilyen szabályok mellett nem áll módomban... Ott voltam, mikor Isten megalkotta a világot, és kristálytisztán emlékszem, hogy határokat nem rajzolt. S magamból kiindulva, ha olcsóbb, szabadabb és könnyebb lenne az utazás, pont annyian mennének el, mint ahányan ide vágynak jönni.

Vannak emberek a Földön, akiknek nem, vagy csak nagyon körülményesen áll módjában elhagyni az országát, és a szíve szerinti helyen élni. Kérlek, ne mondjátok, hogy mindenki maradjon otthon, tőlünk is rengetegen elmentek már... Itt vidéken minden második ház üres, amiben laknak, abban is gyakran éheznek. Sokkal kisebb lenne minden teher, ha többen tudnánk megosztani. És ezt úgy értem, hogy férnénk még ebbe az országba bőven. Hitben járó, szabad szívű emberek.

Aminek nem kell léteznie az nem létezik. Ergo, ami létezik, annak létjogosultsága van a saját létéből adódóan. Szóval ha ezeknek a srácoknak létezik a szívében a vágy, hogy Európában focizzanak, akkor annak a vágynak létjogosultsága van. Imádkozom, hogy sikerüljön. Szóval, ha tudtok esetleg olyan csapatról Magyarországon (vagy bárhol Európában), ahol épp két fiatal afrikai tehetséget keresnek, ne habozzatok, ők tényleg jó arcok (bár én nem láttam őket focizni, de ha látom, sem mérvadó... nézze meg hozzáértő!).

Sokat tűnődtem, hogy megosszam-e veletek ezt a képet, dögfáradtan, smink és minden flikk-flakk nélkül, mint nagyanyám... de egye kutya, ez az egy kép van ilyen, megmutatom:

Ő Jacob Bonsu. Sokkal fiatalabb, mint a barátja, bár a korát illető minden érdeklődésre csak annyit mond: elég öreg vagyok. Kedvesen pimasz, és nagyon okos. Két perc után simán rákérdezett, "-Ugye tudod, hogy nem vagy normális? -Én tudom, de te honnan jöttél rá ilyen hamar? Mert beszélgetünk..." Még Indiában is megbámultak, amiért két afrikai sráccal beszélgettem. Ha csak egy kicsit is kevésbé látszom zombinak, talán még büszkén ki is húztam volna magam. Így beértem annyival, hogy elmondjam neki is, nincs mitől tartanom. Különösebben az sincs, amire olyan büszke legyek, hogy nem állok szóba valakivel. Isten szeret engem, s ha egymás útjába sodort, jó oka volt rá. Később Jacob is ez mondta, ez Isten akarata volt, hogy találkozzunk. Talán...

Egy időre eltűntek, már le is mondtam róla, hogy látom még őket, de a mosdó felé tett körnél Jacob észrevett, és leültünk beszélgetni. Persze az ő gépük is hamarabb ment, mint az enyém, az még mindig órák kérdése. Eddigre gyakorlatilag agyhalott voltam a fáradtságtól. Mesélt az életéről, az álmairól. Arra vágyik, amire csaknem mindenki. Békében, szeretetben, bőségben élni a családjával, egy kellemes és nyugodt helyen. És, hogy a Barcelonában focizzon (szorítok érted, biztosan sikerülni fog). Meg persze, hogy legyen elég pénze, alapozza meg a jövőjét, s majd ha készen áll rá, legyen egy jó felesége, akivel boldogan alapít családot. Nem nagy dolgok, ugye? Nem, az ő szavaira sem emlékszem tisztán, az a csoda, hogy egyáltalán bármire emlékszem. Ami megragadott benne, az a vibráló életöröm. Mesélte, hogy az édesapja nemrég halt meg, de közben nyoma sem volt a szemében annak a reménytelen fájdalomnak, amit én évekig hordoztam, miután az én apám ment el. Itthon nem sok ilyen embert ismerek, de akit igen, azt ennek megfelelően tartom becsben a szívemben. Azóta is beszélünk chaten és viberen. Ne akadémiai értekezéseket képzeljetek el, csak pár értékes, apró eszmefuttatást. Szeretem, hogy olyan tisztán, szívből tud nevetni, mint én. Megvitattuk például a bajnokok ligáját, bár ez azért túlzás. Ő elmondta, kinek szurkol, én meg bólogattam, nekem tökéletes lett volna, bárki nyer. De sajnos kiesett mindkét kedvence, így hát részemről az együttérzés. Na, ilyen és ehhez hasonló világmegváltó dolgok, amikről szó van köztünk. 

Őt is folyton kérdezem, Istenről, életről, szerelemről... néha válaszol, néha csak nevet rajtam. 

Hatalmas hite van, erős, Istennel él... Figyelmeztetni szokott, hogy ne felejtsek e imádkozni elalvás előtt, hát nem imádni való?!

Hálás vagyok, hogy kereszteztük egymás útját. És hálás vagyok, mert Isten nem ismer véletlent. Sok szép percet köszönhetek ennek a két fiúnak. Isten áldjon meg benneteket, minden pillanatban :)

Persze, azt is megkaptam már, hogy csak óvatosan barátkozzam, mert sosem tudhatom, ki milyen szándékot rejteget. De!

Már rég leszoktam arról, hogy külső befolyásra gátat szabjak a szívemnek. Nem törhetetlen, de nem is gyógyíthatatlan... Bárcsak hamarosan üdvözölhetném őket itthon, bárcsak sikerülne. Szívből kívánom, hogy jussanak el Európába mindketten, és legyenek a világ élvonalában... Amen.

Nemrég jutott eszembe, Mumbaiban vettem néhány cuki, hosszú lufit, és egyet Jacobnak adtam, mielőtt felszállt  a gépe. Azt mondta, megkapták otthon a tesója gyerekei. 

Egyszer csak megkezdődött a beszállás, megölelt, és elköszöntünk. Hihetetlen. Másfél óra a reptéren, s egy egészen ismeretlen világ... Ha egyszer elegem lesz Indiából, talán meg sem állok Afrikáig. Valószínűleg ott is csodát találnék...

Még mindig több, mint két óra a felszállásig...

Mumbai III. -Richard és KÁVÉ

Ahogy kiértem a reptérre, és egy biztonsági őr útbaigazított, összefutottam Richarddal. Richard lengyel, magas, vékony, rövidhajú és nagyon jókedvű.

Egy pillanat alatt összehaverkodtunk. Én még elszívtam egy cigit, ő megküzdött a bürokráciával, hogy egyáltalán bejusson a reptérre. Ha nincs nálad valamilyen igazolás a foglalásról, be sem engednek. Ő pedig elhagyta a telefonját, amin megmutathattta volna az igazoló emailt, szóval egy pillanatig úgy tűnt, kint marad. Persze a XXI. században és főleg Indiában minden megoldható, szóval bejutott, megörült nekem és meghívott egy igazi kávéra, az elfelejtettem milyen nevű, menő kávézóba. Egy hihetetlenül drága, és tökéletes kávét képzeljetek el. Egy hónap kávémegvonás után kevesebbel is beértem volna. Voltak próbálkozások, de Indiában ott a chai, valóban felesleges kávéra vágyni (ezt is Hajnaltól tudtam meg, de mondom, saját tapasztalatokkal is szolgálhatok). 

És bár nem voltak magasak az elvárásaim, Isten és az angyalok pontosan tudták, mire van szükségem, és a helyzethez méltó módon ajándékoztak meg. Este tíztől hajnal kettőig kávéztam Richarddal. Csokis kekszet ettünk mellé. Ő volt az első fehér ember, akivel összefüggően beszélgettem angolul. Az indiaiak szépen, szabatosan beszélnek, némelyikük pedig pont olyan szókinccsel redndelkezik, mint én, velük könnyű volt. De az európai turisták egész mások. Ők emlékeznek olyan dolgokra, mint múlt idő, szórend, ragozás, egy csomó felesleges luxus...

És Richard volt a sokadik, aki megerősített abban, hogy a nyelv nem arra való, hogy csűrjük-csavarjuk. Az azért van, hogy használjuk. Önbizalommal, mosollyal és őszintén beismerve, ha valamit nem értek, elég messzire lehet jutni egymás lelkében.

Négy hónapot töltött Indiában, ezalatt elhagyta a barátnője, ami persze kikészítette. Majd megismerkedett egy indiai lánnyal, aki egész más volt, mint bármelyik korábbi nő az életében. Mesélt a szenvedélyről, az odaadásról, hogy szerinte min múlik egy kapcsolat, egy szerelem. Szinte átváltozott az arca, mikozben az indiai lányt látta maga előtt. Két hétig tartott a közös idejük, ebből egy hét volt, míg bután nézték egymást, beszélgettek és nem értek egymáshoz. Aztán egy tánc, valami délutáni kultúra megtörte a jeget, s egy hétig éjjel-nappal együtt voltak.

Ő is úgy tapasztalta, hogy amilyen a kisugárzásod, olyan embereket vonzol magadhoz. Ő is csupa mókás és kedves ismeretlennel találkozott. Nyilván nem véletlen.

Richard volt az is, aki türelmesen beleszuszakolta a fejembe, hogy ami Indiában megtörténhet, az bárhol megtörténhet. A csoda- önmaga természetéből adódóan- nincs helyhez kötve. Semmihez sincs kötve.

Szerintem olyasmi a csoda, mint az égés. Az égéshez ugye három dolog kell, oxigén, gyulladási hőmérséklet és éghető anyag. A csodához az oxigén, a hőmérséklet s az anyag a test-lélek-szellem egysége. Ha jelen vagy, megtapasztalhatod a csodát, bárhol, bármelyik pillanatban. Ha nyitott vagy, a csoda rád talál.  Persze, kösz Richard. Naná, hogy igazunk van.

Mesélt még az utazásairól, ő nem első áldozóként hagyta el a komfortzónáját, sok szép országot látott már. Ja,és steward, szóval minden adott a csavargáshoz.

Nem emlékszem minden szavára, nyilván nem is ez volt a cél. De arra igen, hogy rengeteget nevettünk. Arra az érzésre is emlékszem, milyen jó közel kerülni valakihez futólag. Hogy nem vagyunk egyedül, mindenkivel egybekötve, összekapcsolódva zajlik a történet.

Míg elment fogat mosni, vigyáztam a cuccára, majd elköszöntünk. Egy nagy, meleg öleléssel, ahogy a barátok...

Kis hatásszünet után én is visszavonultam rendbe kapni magam, kétes eredménnyel sikerült. Még öt óra felszállásig...

Pici részlet a reptérről. Richardról nincs képem...

Mumbai II.

Délután átmentem hajóval Elephanta szigetére az ott lévő kis barlangtemplomot megnézni. Nem messze van Mumbaitól, egymás után indulnak a kompok, ha egy megtelt, elindul, eztán beáll a következő, megtelik, indul... a sirályok (vagy valamik) már megszokták, hogy csipszet, csokit, kexet kapnak, hát számítanak is rá. Odafelé el is aludtam, elringatott a hajó és a forróság. Amint odaértem, az első dolgom az volt, hogy bevizezzem a kendőm, és úgy magamra dobjam, hisz ez legalább tíz perc enyhülést jelent. 

Elephanta úgy van kitalálva, hogy egy őrült hosszú bazársoron kell átkelni, ha fel akarsz érni a barlangokhoz. Ebben az jó, hogy laposan kezdődik, majd egy nagggyon magas lécsőben folytatódik. Elegánsan, lassan nézelődve lehet felküzdeni magad a csúcsra, mintha csak a kirakodott árut nézegetnéd. Pedig már a felénél lemondtál mindenféle barlangokról. Levegőért küzdesz, de ami jön az is forró. Egy lüktető testként, lassan vonszolják fel magukat a turisták, néha udvariasan egymásra vicsorgunk, és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Kb. mint az útikalauzban, mikor Marvin elmegy megnézni Isten utolsó üzenetét...
Már a hajó és bejárat között a kisvasúton kiszúrt magának egy fickó, de nem beszélgettem vele, nem volt kedvem. Neki még szerepe lesz a mai napban :D  

Szóval felértem, és megláthattam végre a barlangokat. Hajnal útikönyve, amit hazacipeltem, hogy odaadjam a barátainak, és ami végül is nálam maradt (egyelőre), na ez az útikönyv egyedül Mumbaiban bizonyult számomra hasznosnak. Benne van pl. ez a sziget is, a szobrok leírásával, ami azért segített sokat, mert elég romos állapotban vannak. Állítólag portugál katonák használták lőgyakorlati célpontnak a barlangokat. Köszi... A sziklából kivájt szobrok Shivát ábrázolják, vagy valamit vele kapcsolatban. Életének eseményeit, családját, lingamot. A fő-fő csoda a hatalmas trimurti, Isten megnyilvánulásának három arca: Brahma, a teremtés, Visnu, a megtartás, és Shiva, a rombolás és megújítás. Mekkora meló lehetett kifaragni őket, a barlangokat kivájni, megformázni, csodát vésni kőbe...  s milyen egyszerű azután rommá lőni. 

Több barlang is van, nem nagy a sziget és érdemes bejárni, megnézegetni. Itt egy egészen nagyvárosi majommal is találkoztam. megkínáltam keksszel, elfogadta, majd mivel látta, hogy honnan vettem elő, simán belenyúlt a táskámba. A kezére csaptam, erre ő is rácsapott az enyémre. Megsértődtem rendesen, és ő is, nem lettünk barátok. 

Szóval tovább vándoroltam, és egyszer csak feltűnt megint a fickó a kisvonatról. Szokásos párbeszéd, honnan jössz, hová mész, hogy hívnak, mivel foglalkozol. Aztán jött a csavar: Gyere hozzám feleségül .. hoppá! Mert ő Angliában él, csak hazalátogatott Indiába, de ha én ennyire szeretem Indiát, végül is élhetünk itt is. Köpni-nyelni sem tudtam, Lehengerelően gyorsan megtervezte a közös életünket...szinte sajnáltam, hogy nemet mondok. Még a nevét sem tudom... Otthagytam, de párszor még utánam jött és bepróbálkozott, elég szívós fajta ez az indiai, úgy tűnik. Így nem mentem férjhez az utolsó indiai napomon... szép, ámbár rövid történet.

Később egy bácsika kérdezgetett, és nagyon boldog volt, hogy milyen elragadtatással mesélek arról az Indiáról, amit én láttam- tapasztaltam. Elköszöntünk, s még hallottam, ahogy elmeséli a barátainak, hogy milyen jó véleménnyel vagyok az országukról.

A visszautat már naplemente előtt tettem meg. Még üldögéltem egy kicsit, néztem a tengert, az embereket, s valami furcsa, bús nosztalgia kapott el, ami már korábban is többször. Úgy hiányzik India, hogy még ott vagyok...

Sötétedés előtt értem a vasútállomásra. Megmosakodtam a mosdóban, a vécés bácsi egy romantikus könyvet olvasott, erről kedvesen elbeszélgettünk, majd hozzáláttam érdeklődni, mivel és hogyan éri meg kimenni a reptérre. Ugyanis az volt a tervem, hogy nem veszek  ki szobát már éjszakára, hanem ébren töltöm azt a kicsit ami még hátra van az indulásig. A taxisok, a riksások de még a rendőr is más árat és távolságot mondott. Mikor kinevettem őket, az egyik megkérdezte, hogy mentálisan retardált vagyok-e? Mondtam, hogy nem igazán, inkább csak nem szeretem, ha le akarnak húzni. Egy időre tehát félre tettem a fuvarkeresési törekvéseket és leültem nézni a többi utasokat. Egyszer csak odakúszott egy férfi. A fenekén csúszott, mert az egyik lába le volt vágva. Egyik kezében szatyor, másikban fogkefe. Megkért, hogy adjam oda a papucsom, mert ki akarja pucolni. Ezt??? Ember, még elkapsz valamit... De neki pénz kell, neki ez a munkája, szóval had takarítsa meg. Megmutattam a talpam, ami talán feketébb volt, mint a papucs, és próbáltam meggyőzni, hogy adok inkább pénzt, csak ne nyúljon a papucsomhoz, de rettenthetetlen volt. Nem tágított, szóval odaadtam neki, s ő egy percig csak nézte, mihez is kezdjen vele. Végül belátta, hogy csaknem reménytelen az ügy. Csaknem. Annyit azért megtett, hogy valami olajjal és a fogkefével megdörgölte a pántját, ami így élesen elütött a papucs többi részétől, viszont valóban tisztábbnak hatott. Megköszöntem, kifizettem, és ő elszánkázott, további gyanús cipőket keresve. Végignéztem, ahogy a teljes utazóközönség - bár elismerően kacsintgattak, amiért szóba álltam a fickóval- egytől egyig elutasították. 

Kis idő elteltével visszajött hát hozzám, de még mielőtt kiderült volna, mit akar megint, jött egy kedves rendőrnő, és figyelmeztette, hogy viselkedjen, ha velem beszél. Hű, köszi. Emberünk elmondta a rendőr füle hallatára, hogy csak azt szeretné, ha elmennék az állomásról, mert szerinte nem vagyok biztonságban. Reggel hétkor indul a repülőm, gondoltam, maradok még itt egy kicsit, de ő meggyőzött, hogy menjek ki inkább a reptérre. Az biztonságosabb. Még beszélgettünk egy kicsit, megköszöntem a rendőrnőnek a törődést, és ő helyeslően bólogatott arra, hogy elmegyek innen. Így hát elfáradtam a poggyászomért, belefutottam egy riksásba, aki épp ekkor érkezett valahonnan, így nem vett részt a közösségi fehércsaj szívatásban, és a korábban elhangzott árak töredékéért elvállalta, hogy elvisz. Este kilenckor értünk oda, Ez nettó tíz óra reptéren való várakozást jelentett, amit még fogalmam sem volt, hogy fogok túlélni. Később bebizonyosodott, életem egyik legjobb döntése volt...

 

Bandre Terminus, cuki kis fehér vasútállomás.

Reméltem, hogy az ott egy trabi, de hozzáértők hamar kiábrándítottak.

 

 

A kék inges srác a nemjövendőbeli nemférjem :D :D :D

 

Mumbai I.

Jaipurból elsurrantam egy csendes délutánon. Kipihent voltam, feltöltődtem, nagyon vágytam már látni a szeretteimet, és nagyon fájt, hogy el kell jönnöm Indiából.

Újra éjszakai vonat. Megint kedves, figyelmes útitársak. Az egyik kölcsön adta a telefontöltőjét, mert az enyém nem szuperált a vonaton lévő konnektorral. Még mindig azt mondom, a MÁV küldjön valakit tanulmányútra Indiába, lássák, hogyan kell menedzselni a távolsági közlekedést. Nálunk a sok szabály és ISO szabvány között elvész az utas. Náluk nem minden éri el feltétlenül a magas európai színvonalat (khm, nálunk sem), viszont az utas eljut A-ból B-be, és a minimumfeltételek bőven teljesülnek. Minden vonaton van konnektor, ez a XXI. században a legkevesebb. Mindenféle mozgóárusok kereskednek, inkább hatékonyak, mint zavaróak. Minden állomáson friss, hűtött vizet lehet venni. Kaja rogyásig, zseblámpa, napelemes töltő, kutyalánc, papírszappan, szerintem ami nincs, azt megrendelik. A vécé is elég tűrhető, magasabb kategóriás kocsikban még szappan is van, de ott megy a légkondi is, és azt én nem tolerálom.

A délután s az éjszaka eltelt, jót aludtam, és addigra már kialakult a tervem az estét - az utolsó estémet illetően - szóval fontos volt, hogy kipihenten vágjak neki a napnak. Az út elején nagyon tartottam Mumbaitól. Köszönés nélkül húztam el Goára, mert ott volt az egyetlen ismerős, a Hajnal. Mostanra megerősödtem Indiából, és úgy éreztem, ki tudom hozni Mumbaiból a számomra legjobbat.
A vonatom végállomása a Bandra Terminus, elvileg fél nyolcra kellett megérkeznünk oda. Elég hamar beértünk a városba, majd egy órán keresztül csak befelé, egyre közelebb a Bandrához. Láttad a Gettómilliomost? Emlékszel a bádogvárosra? Az európai szemmel befogadhatatlan nyomorra? A sínek mentén végig ilyen bádogkunyhókat láttam. Férfiakat, akik egy kis kanna vízzel kiguggoltak a bozótba, s dolguk végeztével alaposan megmosakodtak, majd dolgozni indultak. Vagy valahová. Az összetákolt kuckóból ropogósra vasalt rakott szoknyában kislányok sorjáztak elő, iskolába menvén, apa kezét fogták, vagy egyedül indultak el. Anya otthonról integetett, a kisebb tesóval maradt.
Indiában suliba menni nem kötelesség, hanem lehetőség. Nem jár alanyi jogon. És aki megteheti, pontosan tudja, mennyire fontos, hogy csinálja és jól csinálja. Láttam gyerekeket Darjeelingben, és a környékén kétezer méter magasan. A szerpentinen gyalogoltak sorban, egymás mögött, egyenruhában. Felnőtt nem volt velük, csak esetleg egy nagyobb gyerek. Vagy az sem. Szépek voltak, fegyelmezett kis emberkék a ködös útszélen. Bodhgayaban az árvákról és a többiekről már meséltem. Iskolába járni kedves szót, törődést és napi egy biztos étkezést jelent nekik, és persze a lehetőséget, hogy jól csinálják, ha már nem volt előttük kitaposott út. Varanasiban a kis üzletemberke megosztotta velem az elméletét, miszerint az iskola nem fontos, dolgozni jó, de közben a háta mögött ott állt egy visszataszítónak tűnő alak, aki szinte a szájába adta a szavakat. Agraban és Jaipurban már volt, hogy átléptem az utcán alvó gyerekek felett. Mert beláttam, hogy mindenkinek nem tudok egyesével segíteni. Nem lehetséges. Amit tehetek az mindössze annyi, hogy imádkozom azért, hogy minden emberi lény forduljon a fény felé végre... és ez nem kevés. Ha mindannyian- a világon minden ember- megtesszük ezt, egy nap alatt el is érjük. De ha csak mi néhányan, akik beszélünk róla, akik olvastok most róla, elmormoltok egy imát, az már nyomot hagy az univerzum szőttesében. Minden szándék számít.
Beérkeztem a Bandrára. Elég kicsi és barátságos vasútállomás. Tiszta, fehér, kényelmes, mintha nem is egy 13 milliós városban lennék. Elvileg azért ide foglalták nekem a jegyet, mert ez közel van a reptérhez, de én mindenképp látni akartam a Victoria pályaudvart, úgyhogy nem kezdtem el várni a repülőmet (24 óra, már csak 24!!!), hanem mozgásba lendültem. Mumbai Fort negyede kb. 20 km Bandrától, ez taxival olyan 2000 forintba került, és kb fél óra alatt vitt el egy édes kis hapsi. Nagyon cuki volt, még annyira sem beszélt angolul, mint én. De megpróbálta. Ha szóltam, hogy nem értem, akkor elhadarta hindiül, majd angolul elmondta, hogy nem tudja elmondani angolul. Kicsit mutogatott is, kicsit kiabált is, és kb. 70%-ban hatékony volt a kommunikációnk. A legcukibb az volt, amikor ugyanazt elmondta hindiül, ötször, egyre hangosabban. Nem süket vagyok haver, hanem magyar... könnyezve nevettem, de ő is. Például megpróbált szólni, hogy a halpiac következik, de nem jutott eszébe angolul, és mikor beleértünk a bűzbe, akkor hirtelen megvilágosodtam, hogy mi a téma, ő pedig boldog volt, hogy megy ez nekünk így is. Egy gyönyőrű, tengerre néző kapunál állt meg a taxi, Gateway of India. Kapu a tenger felé, a tenger felől... Ha valami igazán koszos, az Mumbainál a tenger. Rám fröccsent párszor a víz, és finoman szólva sem voltam boldog tőle. Valami egészen mástól igen.
Sok legenda kering Rejtő Jenőről. Némelyek szerint egy kávéházban ülve írta meg a könyveit, s köze sem volt mindahhoz a mesevilághoz, amiről szólnak. Nem tudom és nem is érdekel, sosem jártam utána, és kérlek, ti se mondjátok el, ha ez az igazság. Könnyekig meghatódtam, amikor belenéztem a Mumbainál horgonyzó hajók hosszú sorába, és felelevenedett lelkemben Fülig Jimmy és Piszkos Fred összes kalandja. A tankerekben, s egyéb hatalmasokban a Radzeert kerestem. Magam elé idéztem a füstös kocsmákat, a lengőhorgokat, ízt, illatot, hangulatot, órákig dédelgettem kedves hőseim. 

"- Uram! A késemért jöttem!

- Hol hagyta?

- Valami matrózban.

- Milyen kés volt?

- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?

- Kagyló.

- Hány részből?

- Egy darabból készült.

- Akkor nincs baj. Megvan a kés!

- Hol?

- A hátamban.

- Köszönöm..."

(Ez a részlet mondjuk pont nem Mumbai, ez Port Said, de a hangulata megvan... ha tetszik, ha emlékszel rá, ha érdekel, ha szeretnél hemperegni a nevetéstől, olvass tovább)

Nekem leginkább ezt jelenti Bombay.

Megnéztem, megcsodáltam a kaput, majd sétáltam egy hatalmasat. Ez azért volt teljesítmény, mert a fergeteges szervezés miatt mindössze egy napom maradt Mumbaira, 36 fok volt árnyékban és én látni, érezni, élvezni akartam ezt a várost, ezt a pici szeletet. Lecsapott volna rám pár taxis, napi ajánlatuk is volt, szépen laminált kis kártyára kinyomtatva. Ha ezt és ezt és ezt megnézed az ennyi. Légkondival annyi. Légkondi nélkül el sem indulunk. Nem igazán értették, miért akakrok sétálni, mikor taxival sokkal többet láthatnék. Persze, ez igaz. De sétálva csak velem kell lennem, csak magmhoz alkalmazkodom, és amúgy is beszélnem kell velem. Gyakorlatilag valóban nem láttam semmit Mumbaiból, de komolyan, kit zavar ez? Hosszú árnyas utcákon sétáltam, megreggeliztem a sarkon, kókuszt ittam és hűtőmágnest vettem egy igen asszertíven fellépő fiatal sráctól.  Addig bóklásztam, míg elértem a Victoria pályaudvarra, ami most divatos nevén Chhatrapati Shivaji pályaudvar, de ez mit sem kissebbít a szépségén. Gyönyörű, őrült hely. Zajos, dugig van emberekkel, átláthatatlannak tűnik. Hálás vagyok Johnnak és a sorsnak, hogy nem kellett első látásra egyedül átverekednem magam rajta. Még most is ott lődörögnék talán... bár amilyen sebességgel szárnyalnak át az angyalok az életemen, nem hiszem, hogy végül is komolyabb gond lett volna. Az első sokk után valahogy úgyis megoldódik minden...

Naplemente Mumbai felé

Napkelte, még mindig úton

Befelé, Mumbai szívébe. A sínek mentén végig ezt látni.

Gateway of India

CST- Chhatrapati Shivaji pályaudvar

In memoriam Rejtő Jenő...

Megállítani az időt

Elszúrtam a vonatfoglalást, nem mentem el Jodhpurba, így maradt egy csomó - csomó időm Jaipurban ülni, sétálni és ülepíteni magvas gondolataimat. Itt ahhoz vannak szokva, hogy a turista tíz előtt ki sem dugja az orrát. Tíz után meg őrült meleg van. Igazi, tökéletes bolondnak néztek, hogy hajnali nyolckor (!) sétálni indultam. Egyedül. Gyalog. Nem is olyan egyszerű, mert ötlépésenként megállítanak, hogy szálljak be valamilyen járműbe. Biciklis riksa, riksa, taxi, bármi, csak ne gyalogoljak. Pedig annyira szeretek sétálni, egyedül lenni, ámulni, élvezni a színeket, szagokat, hangokat. Tapintani. Belélegezni. Megkóstolni. Betérni valahová, inni egy chait, enni az utcán, tehenet, kutyát simogatni.
Ha valahogy sikerül felépíteni magad köré a "márpedigénmostsétálnifogok" aurát, akkor nyert az ügy.  Onnantól kezdve békén hagynak a gépesített indiaiak, jönnek a gyalogosok. Beinvitál a boltjába a kereskedő, nézz, vásárolj, beszélgess. Honnan jöttél? Mióta vagy Indiában? Hogy tetszik? Már mész haza? Csak egy hónapot voltál? Miért nem maradsz tovább? Magyar vagy? Budapest? Egyedül utazol? Ezt mindenki megkérdezi. Aki kedves, és érdeklődő, azzal lehet tovább menni, izgalmas beszélgetések születhetnek.
Itthon, Sarkadon elég megszokott, hogy utánam ordítanak az utcán, s nem feltétlenül szívmelengető közléseket tesznek. Indiában is utánad ordítanak, leginkább azt, hogy "Isten hozott Indiában!!!" Széles, vakítóan fehér mosollyal.
A rendőrök mindannyian, kivétel nélkül kedvesen és segítőkészen vigyorogtak rám. Előre köszöntek, és bárhányszor kértem a segítségüket, nem csalódtam. Később, Mumbaiban a vasútállomáson ülve pedig azt vettem észre, hogy szinte kerülgetnek, féltenek a mumbai éjszakától, és fellélegeztek, mikor látták, hogy elhagyom az objektumot. Mindenütt ott vannak, pisztoly, gumibot, gyakran gépfegyver, és a ragyogó mosoly. Ez az alapfelszereltség. Nem láttam rajtuk rosszindulatot, végzik a munkájukat. Az embereken sem láttam, hogy terhes lenne a számukra a sok ellenőrzés, fémdetektor, táskamustra. Kérdeztem is, hogy mit gondolnak róla: azt, hogy az ő érdekükben történik mindez. Sokkal jobb megmotozva élni, mint büszkén fennakadni egy terrorakcióban.
Amiről már sokat meséltem, az a biztonságérzet. Hogy ez belőlem fakad-e, azt nem tudom biztosan. Azt hiszem, szerepem van benne. Bizalommal fordulok az élet felé nap mint nap, és az élet erre bizalommal is reagál.
Érdekes, nőkkel, asszonyokkal egyszer sem bandáztam, csak férfiakkal. Ennek több oka is lehet. A riksások, taxisok, idegenvezetők férfiak. Nyitottan, barátságosan fordulnak felém, én pedig élek az alkalommal. Aztán még az is közrejátszik, hogy a nők nem beszélnek olyan jól angolul, mint a férfiak. Valamint nem is bandáznak csak úgy, általában csoportban mozognak, és egymással vannak elfoglalva. Anil családjában tudtam csak beszélgetni pár szót, de leginkább activytiztünk, és játszottunk a gyerekekkel. A szeretet az közös nyelv, a babanyelv is. 
Krishna mesélt a feleségéről, a családjáról. Lévén férfi, osszuk el kettővel, de azt mesélte, hogy az ő felesége boldog és kiteljesedett a gyereknevelésben. Semmi más vágya sincs, mint anyaként élni, inget vasalni és friss csapátit sütni a hajnal egykor hazatérő férjének. Előre eltervezett házasság az övék, és elmondása szerint szeretik egymást. Nemrégiben született a harmadik gyerekük.
Mesélt a karmáról. Minden cselekedetének mögöttes tartalma - legalábbis elmondása szerint- az, hogy milyen módon befolyásolja ez a karmáját. Érdekes. Velem korrekt volt, láttam a vendégkönyveit, a többi turisták is jókat írtak róla. Persze nem élek vele, nem látom, otthon milyen, de az sugárzik belőle, ami a többi indiaiból: nyugalom és szeretet.
Tőle tudom azt is, hogy amit terveztem tetkót, tiszteletlenség lett volna a lábamra varratni. Így került a vállamra, magasabb rendű helyre. Krishna szerint Shiva most már mindig velem lesz, szerintem eddig is velem volt. És bárhogy nevezzük, épp oly Isteni az Isteni. Köszönöm, Shiva. Egyébként őt sokszor láttam már meditációban, régóta kíséri az életem.
Egyik nap sörözni is voltunk, mert elvitt a gurujához, és a fickó annyira kiborított, hogy sírva fakadtam az utcán. Erre Krishna azt találta megoldásként, hogy bemenekített egy étterembe, sört, cigit hozatott, a csipsz és a csilliszósz alanyi jogon járt mellé. Ezóta dohányzom újra.
Nem mondott a semmi olyat, amit ne tudtam volna. Banális, általános érvényű igazságok. Kb. az európai nők 70%-ra rá lehet húzni. Mégis, olyan aurája volt a fickónak, és úgy nézett a szemével... Még akkor sem szeretem, ha vadidegenek az arcomba tolják a tiszta és egyszerű igazságot, ha korábban is tudtam róla. Mert ha már más is tud róla, és még szembesít is egy-két dologgal, akkor már nem hazudhatok tovább magamról magamnak. Érthető ez így?
Na, ezt megoldandó, konstruktívan sörözni kezdtünk. Nem is ettem aznap, nem is voltunk sehol. Késő délutánig söröztünk, aztán visszamentünk a hotelbe, de nem akart egyedül hagyni, szóval még a kertben beszélgettünk egy-két chai mellett. Este elvitt egy bárba is, valami nagyon csilli, nagyon cuki tetőteraszos helyre, élőzene, és még egy sör. Ezek az indaiak nagyon tudnak élni. Minden olyan laza, olyan nagyvonalú, és minden a  bizalomra épül. Legalábbis számomra ezt jelentette, hogy egy vadidegen fickóval söröztem éjjel Jaipurban.
Volt szerencsém teázni is, Krishna nagybátyja, Chand fuvarozott a Shiva fesztiválkor. Szép volt, de sem a zene, sem a kaja nem érdekelt különösebben, szóval beültünk egy teára az egyik haverjához. Tudom, már unjátok, szóval nem fogok hosszan áradozni a fickókról és az ő mentalitásukról. Chand inkább hódolt a földi élvezeteknek, wiszki, csavart cigi és valami rágcsálnivaló formájában. A másikat talán Sunnynak hívták, egy velem egyidősnek tűnő üzletember féle. Kérdeztem, hogy lehetséges lenne-e ugyanez a felállás, csak úgy, hogy egy indiai csajjal beszélgetnek? Egyszerre vágták rá, hogy az ki van zárva. Mert a hagyomány és a kultúra nem engedi. Nem tudom, mennyire élveznék indiai nő lenni, valószínűleg nem annyira. A szokásos témák: Hit, Isten, vallás, hagyomány, család, kultúra. Kimeríthetetlen lenne, jajj, tanuljak meg már rendesen angolul...
Ami még kimondottan tetszik, két hónapja jöttem haza Indiából, és ők még írogatnak néha. Helló, hogy vagy, mikor jössz vissza? Chandnak azóta volt egy szívrohama, lehet, hogy a wiszki és a bitangerős cigije nem volt annyira jó választás. Krishna állati büszke a legkisebb fiára. Anil folytatja a fősulit. Ravi gondoskodik a gyerekekről. Nem nagy dolgok, de egy pici kapocs Indiához.
Jaipurból március 8-án dél körül indultam tovább. A cél Mumbai, Colaba, néhány látnivaló és végül a reptér. Elmesélem majd, jó?