Varanasi

Négy és fél évvel ezelőtt volt egy halálközeli évem. 2011-ben megismerkedtem közelről a halállal, 2012-ben pedig összebarátkoztunk. Amikor végre elhittem, hogy valóban megyek Indiába, tudtam, hogy Varanasi hív engem. Említettem, és biztosan tudjátok is, hogy aki Varanasiban lép át a kapun, majd testét elégetik és hamvait a Gangeszbe szórják, az megszabadul a földi körforgástól. Megfordult a fejemben, hogy kipróbálom... persze csak viccelek, engem nem szórnának bele, mert nyugati turista vagyok, szóval ezért kár lett volna félúton kiszállni Indiában.

Ami ezzel -mármint a Gangesz használatával- szorosan összefügg, hogy az egyébként Risikeshnél kristálytiszta folyó Varanasinál oly szutykos, hogy egyetlen cseppjétől elpusztulhat a nem kellőképp akklimatizálódott szervezet, mint az enyém is. Ennek megfelelően, a hajnali napfelkeltés csónakázást úgy kezdtem, hogy megcsúsztam, fenékre pottyantam és bal kézzel belepacsáltam a Gangeszbe. Ezután elmentünk egy kétórás csónakázásra, amit igazán élveztem, csak néha jutott eszembe, hogy valami halálos baktérium mardossa  a bőröm...

De maradjunk a fősodorban. A halál és a lányka... ünnepi díszbe öltöztettem a szívemet. Felidéztem mindent, amit valaha Varanasiról hallottam. Kitártam ajtót-ablakot, hogy beengedjem a szakrális tudást , élményt amit a város adhat nekem.

Vikkyvel mentünk el csónakázni, egy amcsi csaj, én, meg a névtelen csónakos. Reggel fél hatkor a fényszertartás zajlott, amit brahminok (asszem így kell írni) végeznek. Minden reggel kifejezik tiszteletüket Ganga anyának, majd rituálisan megmosdanak benne. Majd nézzetek egy NatGeo műsort, vagy valami hasonlót róla, lenyűgöző, épp olyan, mint vártam. Ezután csónakba szálltunk, mint említettem, én meglehetős kecsesen...

A Gangesz lenyűgöző. Nem mély, ahogy mondták, viszont eszméletlenül széles. Én azt hittem, hogy a Körös nagy, hogy a Duna és a Tisza monumentális. A viszonylagosság világában van olyan szemszög, amelyből ez igaz, de az Indiai folyók nagyszabású volta levett a lábamról. A maximumot monszun idején érik el, majd fokozatosan apadnak, mennek össze. Először hosszában feldarabolódnak, kisebb párhuzamos patakocskák futnak szét és össze a mederben. Majd némelyik teljesen eltűnik a következő esőig. De nem a Gangesz.

A felkelő nap sejtelmes ködön át ragyog fel a Ghatakon. Megfesti a folyó felszínét, megélénkíti a sirályokat, hunyorgásra készteti a meleg betonon nyújtózó kutyákat. A parton fokozódik a nyüzsgés. A folyó lassan megtelik fürdőző, mosó, életet ünneplő emberekkel. Egész pici gyerekektől a halált váró aggastyánokig. Tisztelettel áldoznak a folyónak, védelmet és áldást kérnek tőle, és még fogat is mosnak benne. Ahogy egyre világosabb lesz, lelepleződik a ködbe burkolt misztikum, s fény derül mindenre, milyen egyszerű és közönséges ez a város. Is. Ahogy az összes.

India nagyon koszos. Kiábrándítóan szutykos és büdös. Varanasi nem rosszabb, és nem is jobb e tekintetben. A Ghátak meseszépek, teli szeméttel. A számomra várva vágyott halottégető Ghat egy szemétdomb hamuval, farakással és kojtorgó tűz alól kilógó lábbal. Mellette a tehén túrja a szemetet, oldalba rúgnak egy kutyát. Vikky mesél, a Ghatak történetét, a Gangesz legendáit, a halottégetési szokásokat. Eközben egy ladikban ülök egy életveszélyesen fertőzött folyó hátán. A halottégetési szokásokról szóló történet érdekes, premier plánban van hozzá a mozi... tényleg ott egy láb. Nagypapa már elment. Nem jön vissza. Tuti. De ha te, mint turista le akarod fotózni, kérlek fizess érte, legyen valami haszna is a dolognak.

Első lendületre felfoghatatlan az egyszerű, sallangmentes átmenet a szent és a profán között. Keveredik az istenek tisztelete, az ősök hagyománya és a mindennapi élet. Minden pillanat szent, és mind arra lett teremtve, hogy megéljük a maga teljességében.
És a teljesség része a szentség, a teljesség része a  közönségesség is. Egy születés és halál körforgásában tudatosan  mozgó népnek nem okoz nehézséget beleürítkezni a szent folyóba. Mert minden folyó szent. Minden hely, minden talpalatnyi föld az. Minden élő. Hogy a legfrissebb boldogságomból merítsek ihletet: Minden a rokonom...
Varanasiból gyorsan és csalódottan jöttem el. Leromboltam magamban minden illúziót. Aztán persze helyreraktam elég hamar, de túlzottak voltak az elvárásaim.
Itt már elég jól kommunikáltam angolul, mármint értettem ha hozzám szóltak, és activityben mindig is jó voltam, ÉS meg mertem szólalni, legfeljebb a partner kicsit törte a fejét... Lehet, hogy már mondtam, de külföldön egyrészt muszáj kommunikálni, hacsak nem burokban utazol, másrészt tényleg a kutyát nem érdekli az irodalmi angolságod. Persze, Indiában a kisgyerekek is anyanyelvi szinten beszélnek angolul, de vág az eszük, és úgyis megértenek, nyugi. Csak szólalj meg.
Például egy kis üzletember, aki mécseseket árult. Kiábrándító volt látni, ahogy keselyűként körözött a gyerekek körül egy gonosz arcú fickó, nyilván a cég igazgatója... De a kissrácok nagyon jól, életrevalóan csinálták. Először legyártja a mécsest, egy levélkébe viaszt önt, kanóccal ellátja, virágszirmokkal megszórja és eladja. Olyan business szöveget lenyomnak, és ragyog a mosolyuk, kérdeznek, beszélgetnek, ellenállhatatlanok. Csak azért vettem tőlük mécsest, hogy lefotózhassam őket, de ha már így alakult, levittem és vízre tettem, és elmondtam egy imát mindannyiunkért. Gangesz anya gondot visel ránk.
Még annyit a kommunikációról, hogy ebben is segítőkészek. Olyan kedvesen igazítják ki a szavakat és kifejezéseket, hogy nem érzed magad kellemetlenül, egyáltalán, sőt, megtisztelő, ahogy éreztetik a törődést. (Elfogult vagyok ám...)
Szóval ott vagyok, hogy sietve hagytam el Varanasit. Az idő nagy részében szenvedtem ott, leginkább magamtól. Ebben az a szívás, hogy velem utaztam tovább Agrába...

Varanasi folyópartjának makettje, egy precízen összehangolt fotón. Ezt mutogatják áradás idején a turistáknak, mert olyankor nem lehet lemenni a Ghatakra.

A gátak (Ghat), nem vagyok benne biztos, de ha jól vettem ki, a különböző államok és csoportok építettek maguknak egy - egy helyet a folyó mentén, hogy ide jöhessenek, ha eljő az óra. A legutolsó képet szívből ajánlom szeretve tisztelt főnökömnek, mosolyogjon egy jót :)

Varanasi gyönyörű. Szutykos, de meseszép. Az indiaiak kreatívan kezelik az utcai művészeteket, de hagyják kibontakozni a graffitiző turistákat is. Azt mondták erre, hogy a graffitik szépek, a szépség pedig nem ártalmas a városnak, jólesik a szemnek, hát bátran fessen-rajzoljon aki tud és szeretne.

Shiva lingamja. Az egész város erről szól, Shiva történetéről mesélnek az utcák.És mindenütt megtalálható a lingamja, picike, pár centistől a húszméteresig, szebbnél szebb kivitelben. (Szó szerinti jelentése a "fény oszlopa". Elég szexi kifejezés, szerintem a férfiak szeretni fogják. Mert egyébként fallosz. )

Drága kicsi üzletember. Imádtam. Még másnap is beszélgettünk.

Neki volt egy párja is, a kicsi kislány.

Minden állat szabadon, öntörvényűen él. És ez működik. Vannak helyzetek, amikor nincs szükség szájbarágós szabályokra. Azt mondjuk, mi itt Európában igényesek vagyunk. Szerintem csak félünk szabadon együtt élni a természettel.

Fényszertartás, hihetetlenül jó minőségű képeken.

Gugli segít kiélvezni a látványt...

Angol víztisztító telep.

Szent embert, kisgyereket és terhes nőt nem égetnek el.Őket csak úgy bedobják a folyóba. Ezen az ismét tökéletesen megkomponált fotón azt nem láthatjuk, ahogyan a narancssárga lepelbe burkolt szent egy hatalmas kővel a lábán elindul utolsó útjára. És itt az utolsó szó szerint értendő, hiszen elvileg innen végre tényleg nem tér vissza.

 A halottégető Ghat. Lőttem pár fotót,de a kilógó láb szándékoltan maradt le. Holtan feküdni a farakás alatt számomra magánügy, egy intim helyzet. Bár hamar rájöttem, hogy itt egyedül én érzem ezt így.