Szubjektív India : Ravi gyermekei

Korábban megemlítettem, hogy jártam egy árvaházban. Aki ismer, tudja, tudhatja, érzékeny téma ez. Bár el sem tudom képzelni, hogy bárki ne reagáljon érzékenyen az árvaházban élő, ragyogó gyerekekre...

Anil, az idegenvezetőm elvitt abba a suliba, ami egyben az ő otthona is volt (úgy emlékszem) tizenegy évig. Tizenegy évet élt le Ravival és a többiekkel, most egy nagyon kedves családdal lakik, de mivel az angol számok terén komoly hiányosságokkal küzdök (ooo...általában az angolban komoly hiányosságokkal küzdök) az is lehet, hogy tizenegy éve fogadták örökbe... nem is ez a fontos.

Bodhgayahoz közel, talán még a folyón innen van egy hely. Egy kétszobás kockaházhoz tudnám leginkább hasonlítani, amilyen nekünk is volt. Két szoba, egy picike nyitott konyha, terasz. Körül erdő és konyhakertek. És legalább ötven gyerek. Az egyik szobában a nagyobbak, a másikban a picikék. Egy nagyon kedves és okos férfi, Ravi Kumar az iskola vezetője, a gyerekek mentora, ő itt minden egy személyben. A tekintete fáradt, de hittel teli. Istennel jár, és tudja, hiszi, hogy nem hiábavaló az igyekezete. Anilt megismerve ezt meg kell erősítenem. Szikrázóan okos, talpraesett, előzékeny, jószívű. Kár lenne érte, ha elveszne. Az a terve, hogy ha elvégzi a főiskolát, ahol üzletember - szakos, majd jól meggazdagszik, és visszaadja Ravinak mindazt, amit neki köszönhet. Jó terv, támogatom.

A nagyok osztályában egy meseszép indiai lány a tanárnő. Folyékonyan beszélnek angolul, és persze az anyanyelvükön. Hétfőtől péntekig tanterv szerint haladnak, szombaton pedig kreatív oktatás van. Rajz, ének, tánc, játék. Csak, hogy szombaton se kallódjanak el. Nem mindenki árva ebben az iskolában, de akinek vannak szülei, azok sem biztos, hogy jobban jártak. Indiában nincs biztos munka, csak a lakosság mintegy felének. A másik fele gyakorlatilag rendszeren kívül éli a mindennapokat... A koldusok számát szerintem fel sem lehet becsülni, a gyerekeket foglalkoztató koldusmaffia igenis valóság.

Írtam korábban Bodhgayaról, hogy mennyire elhittem amit az útikönyvek írnak róla és mennyire hideg a valóság számomra ehhez képest. Valóban meseszépek az aranyos templomok, és hiszem, hogy a léleknek szüksége van a szépségre, a felüdülésre... de sírva fakadtam, amikor összeállt a fejemben az én kicsike térképem. Adott a falu, amit szent helyként aposztrofálunk, és nem messze tőle adott egy házikó ötven éhes gyerekkel. A szent helyre talicskaszám hordják a pénzt a turisták és a szent emberek, a gyerekek pedig napi egy adag rizzsel már boldogok lehetnek. Ha néha arra téved egy turista, és meglepi őket valami kicsi adománnyal, széles mosollyal fogadják... és bíznak benne, hogy hazamenvén nem feledkezünk meg róluk.

A faluban Buddhára aranyos vásznakat aggatnak, étellel kínálják a szobrait, ezek a gyerekek pedig egy földre terített pokrócon alszanak, esznek, élnek... nem tudok nem párhuzamot vonni bizonyos stadionok és gyermekkórházi ágyak, valamint e hely között.... de ez nem az a blog. Itt India a főszereplő, a maga meséivel, szépségével és nyomorával együtt. De szeretném, ha tudnátok, mi itt Európa közepén a 21. században semmivel sem állunk jobban...

A gyerekek folyékonyan beszélnek az anyanyelvükön- nevezzük az egyszerűség kedvéért hindinek- és folyékonyan és bátran beszélnek angolul. Énekelnek és táncolnak, olvasnak, és nagyon nyitottak, bátrak, kedvesek. A nagyok természetesnek veszik, hogy segítenek a kicsiknek, korrepetálják egymást, részt vesznek az iskola életét érintő minden mozzanatban. Fát gyűjtenek az erdőből, hogy a néni aki főz rájuk, nyugodtan készíthesse a kaját. Mert van gázrezsó, de nem töltik a palackot, túl drága.

A kicsik szobájában csak egy óriási pokróc/szőnyeg-valami rongy van a földön, talán három műanyag széket láttam, és néhány fali fogas. És egy kép, amire ez van írva: Isten ajándéka...

Gondoskodnak róluk a középiskoláig, akit csak lehet elsegítenek az érettségiig, és ha találnak támogatókat, vagy bármilyen lehetőséget, a főiskoláig is. Ravinak igaza van, az oktatás és a szeretet karöltve megoldhat néhány alapvető problémát. Ő nem csak tanítja őket, meg is öleli, letörli a könnyeiket és letörölte az enyémeket is akkor.

Meghívtak ebédre, amit hálásan köszönök, de nem nagyon ment le a torkomon. Suhantak a gondolataim, száguldott a szívem, és végül is sírva fakadtam , ott senki sem tudta, miért. Talán azt gondolták, szentimentális európai csaj vagyok. Talán igaz is, az vagyok.

Tudom ám, hogy Sarkadon is találok nehéz sorsú és csillogó szemű gyerekeket, nem kell meggyőzni róla, hogy nekem itt van dolgom, vagy ha minden áron tenni akarok valamit a világért, akkor kezdjem el itt. Elkezdtem, hisz tudjátok, megteszem ami tőlem telik. Most mégis úgy érzem, a szívem egy komoly része nem tért haza Ravi gyerekei közül... még találkozunk.

HUMAN DEVELOPMENT CHARITABLE TRUST- itt minden megtaláltok róluk, angol nyelven. Láthattok képeket, elovashatjátok Ravi céljait és terveit.