Igértem, hogy rátérek, milyen jól sikerült a fényút Hajnalhoz: a szállásunk 5 (!) méterre volt egymástól, az én szobám a Hajnal bungalója mögött volt. Két napig hittük, hogy a rövid úton járunk át egymáshoz, kb. két perces séta, mikor szóltak az indiaiak, hogy csak menjünk el a bungaló és a kerítés közti kis zugban... :D ezen meg két napig röhögtünk.
Palolem csodálatos, nyugis, olcsó és pont kényelmes akklimatizálódni. Ezelőtt sosem jártam sehol, tengert csak képeken láttam. Az első csóknál TÉNYLEG meglepődtem, mert TÉNYLEG SÓS!!!
Egy hétig alig tudtunk elszakadni egymástól. Volt, hogy csak feküdtem benne, élveztem, ahogy körül ölel. Volt, hogy aaaannyira úsztam, én voltam az Egerszegi. Máskor csak sétáltam, kattintgattam pár fotót, és tudatosítottam magamban, hogy én most egy hetet töltök Indiában a tengerparton.
Ami nagyon tetszett, az a rengeteg boldog kutya mindenütt. Palolemen bőven van turista, étterem, az ott élő családok sem látszanak szűkölködni, jut hát bőven a kutyáknak is. És nincs tél. Olyan igazi, reszkető, bundárafagyós magyar tél nincs, és ez nagyban megkönnyíti az életüket.
Reggel a beachen, nappal a bozótban, a faluban, a kávézóban... este naplemente, megint a beachen. Nincs gazda, nincs egy ember, akihez tartozni akarnak, ők ilyen terápiás kutyák. Mindenkivel jól kijönnek.
Kivéve Jack. Ő egy fekete, robosztus, kacska járású, idősebb úr. Nem sok esélye volt, hogy megszerezze a frizbit két fickótól, de valahogy csak sikerült. Elkapta és nem eresztette többé. Megpróbálták szépen, erélyesen, becsalták a tengerbe, hogy hátha levegőért kap és elereszti, de nem... Jó negyven percig nem unta meg. Látványosság volt, hát kapott egy labdát valakitől, amit aztán nem eresztett el. Egyszer letette, eldobtam, duzzogva visszahozta, és megint nem eresztette. Egy egész délután alatt talán háromszor szereztem meg a labdáját.
Valamiért nagyon megkedveltem Jacket. Egyéniség volt a sok boldog, életművész között. Vagy talán ő volt az egyetlen, akinek céljai voltak...
Írok majd külön a kutyákról is, van egy halom képem róluk. Persze több, mint az emberekről.
Palolemen nem sok minden történt. Fizikailag, történésképp. Ettünk pár igazán jó kaját (pl. Dum allo kashmiri), voltunk Agondán, Chaudiban, és innen mentünk tovább Kalkuttába.
Egy hétig tengerpartoztam, hallgattam Hajnal okfejtéseit az élet dolgairól, lecsendesítettem magam. Meditáltam minden este (hosszabb-rövidebbet) . Sétáltam, gondolkoztam, majd abbahagytam...
Itt szoktam meg valóban, hogy ne érdekeljen, mit gondol/mond rólam bárki.
Aki látott már élőben, nagyjából sejti, milyen jelenség lehetek bikiniben. Otthon talán sosem volt rajtam, a legcédább öltözetem a short-sportmelltartó (ami majdnem trikó), meg némi lányos zavar, merthátugye, nem jó az én testemet nézegetni, még a tükörben sem. Gondoltam én, ez vizuális környezetszennyezés... India ebből is kigyógyított.
Egy hét tengerpart, eszembe sem jutott csadorban járni (volt aki megtette...) Megbeszéltem magammal, hogy ez kábé a kihagyhatatlan lehetőség. Az első vetkőzés még komoly kihívás volt. Majd belejöttem :) Nem a vetkőzésbe, semmi korhatáros. A tengerpartozásba. A bikinibe. Abba, hogy ne érdekeljen más emberek véleménye rólam. Fárasztó lett volna minden pillantást. vagy számomra érthetetlen nyelven elhangzott, akár sértésként is kezelhető szöveget számon tartani...
Második nap már egészen otthon éreztem magam a pirosra sült bőrömben.
Zárójelben jegyzem meg, ma tíz kilóval kevesebb súllyal, megkopott barnasággal a tükör előtt ugráltam, hogy mennyire gyönyörű vagyok. India gyógyír, hát mondom én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése