Mumbai IV- Afrika

Három körül jelent meg a kijelzőn, hogy hét előtt tíz perccel honnan indul a gépem. Talán négy körül lehetett becsekkolni, aztán irány az immigration pult. Gyakorlatilag ki kell jelentkezni az országból. Odalépsz, útlevél ellenőrzés, retina scan és kész vagy. Volnál. Ha nem lenne előtted kétezres tömeg. Ebben a tömegben az a legjobb, hogy mindig van kivel beszélgetni. Ha már úgyis muszáj itt állani, legalább telik az idő. Az ide vezető kapu előtt ki volt írva, hogy csak indiai állampolgároknak, de más lehetőséget nem láttam. Megkérdeztem két, szemmel láthatóan fekete srácot, hogy most merre? Úgy tűnt, ők sem indiaiak, ezen persze jót röhögtünk. Bár alapvetően talán első pillantásra hülyének néztek... Gyakorlatilag előző nap reggel hét óta talpon voltam. Legyalogoltam jó néhány kilométert. Többet beszéltem aznap angolul, mint egész korábbi életemben. Úgy néztem ki, mint a nagyanyám '84-ben, és egészen butára fárasztott ez a nap (nem volt nehéz dolga, lássuk be). Szóval nehezemre esett megérteni, de végül is nekem is itt kellett bemenni. Csak annyi a különbség, hogy nem kell papírt töltögetni, elég az útlevél.

Beálltam a sorba a két srác mögé, persze jött a szokásos ki vagy, honnan, hová, mivel, hogy tetszett... Olyan természetes érzésem volt, mintha régi haverok lennénk. Cukik voltak és egész mások, mint korábban bárki, akit megismertem. A legfurább az volt, hogy ott helyben jelöltek is rögtön fészen, és akkor mi most már  barátok vagyunk, látogassam meg őket Ghánában. Miért ne? Most komolyan, miért ne?

Erasmus Schandorf, ő az idősebb. Az engedélyével és a belegyezésével írok róla. Vele a reptéren nem volt alkalmam sokat beszélgetni, de miután hazajöttem még hetekig írtunk. Az első benyomásom az volt, hogy kedves-csendes-szelíd és erős. A második is, de akkor már kiderült, hogy igazán bölcs. Focista, Indiában játszott. Amikor találkoztunk, akkor utazott haza. Most Ghánában focizik, az álma pedig Európa.

Engem a foci nem hoz lázba különösebben, de tudjátok, mennyire szeretek Istenről, hitről, szeretetről, életről beszélgetni. Vele lehet.

Ha csak egyvalamit kívánhatnék neki, az biztosan az lenne, hogy minden kívánsága teljesüljön. Míg beszélgettünk, chaten is átjött az erő és a hit, amivel él. S amikor minden kicsit megborult körülöttem, amikor nehéz volt mosolyogva felkelni reggel, erőt adott néhány jól eltalált üzenettel. A kedvenc mondatom tőle: "Ne feledd, az ima az a kulcs, amivel ki tudod nyitni a következő ajtót!"

Ez egy csöpögős, nyálas és elfogult beszámoló valakiről, akit nem is ismerek, de a szívem azt súgja, rendben van a srác. Rég beszéltünk, remélem jól vagy :D Imádkozom érted...

Ami viszont a torkomon akadt, az az, hogy míg én habfehér bőrömmel 1,5 perc alatt átjutottam mindenen, addig őket szívatták és ellenőrizték, majd egy eldugott helyiségben újra ellenőrizték, s csak eztán engedték el.

Erasmus megkért, hogy ha módomban áll, hívjam meg Magyarországra, innen könnyebb lenne bekerülnie egy csapatba, és nem lenne hálátlan. Megnéztem, milyen szabályok vannak, hát basszus, nem tudom mi olyan jó ebben a mi Európánkban, hogy ennyire védeni kell... Mitől? Kinek és mi ellen? Ilyen szabályok mellett nem áll módomban... Ott voltam, mikor Isten megalkotta a világot, és kristálytisztán emlékszem, hogy határokat nem rajzolt. S magamból kiindulva, ha olcsóbb, szabadabb és könnyebb lenne az utazás, pont annyian mennének el, mint ahányan ide vágynak jönni.

Vannak emberek a Földön, akiknek nem, vagy csak nagyon körülményesen áll módjában elhagyni az országát, és a szíve szerinti helyen élni. Kérlek, ne mondjátok, hogy mindenki maradjon otthon, tőlünk is rengetegen elmentek már... Itt vidéken minden második ház üres, amiben laknak, abban is gyakran éheznek. Sokkal kisebb lenne minden teher, ha többen tudnánk megosztani. És ezt úgy értem, hogy férnénk még ebbe az országba bőven. Hitben járó, szabad szívű emberek.

Aminek nem kell léteznie az nem létezik. Ergo, ami létezik, annak létjogosultsága van a saját létéből adódóan. Szóval ha ezeknek a srácoknak létezik a szívében a vágy, hogy Európában focizzanak, akkor annak a vágynak létjogosultsága van. Imádkozom, hogy sikerüljön. Szóval, ha tudtok esetleg olyan csapatról Magyarországon (vagy bárhol Európában), ahol épp két fiatal afrikai tehetséget keresnek, ne habozzatok, ők tényleg jó arcok (bár én nem láttam őket focizni, de ha látom, sem mérvadó... nézze meg hozzáértő!).

Sokat tűnődtem, hogy megosszam-e veletek ezt a képet, dögfáradtan, smink és minden flikk-flakk nélkül, mint nagyanyám... de egye kutya, ez az egy kép van ilyen, megmutatom:

Ő Jacob Bonsu. Sokkal fiatalabb, mint a barátja, bár a korát illető minden érdeklődésre csak annyit mond: elég öreg vagyok. Kedvesen pimasz, és nagyon okos. Két perc után simán rákérdezett, "-Ugye tudod, hogy nem vagy normális? -Én tudom, de te honnan jöttél rá ilyen hamar? Mert beszélgetünk..." Még Indiában is megbámultak, amiért két afrikai sráccal beszélgettem. Ha csak egy kicsit is kevésbé látszom zombinak, talán még büszkén ki is húztam volna magam. Így beértem annyival, hogy elmondjam neki is, nincs mitől tartanom. Különösebben az sincs, amire olyan büszke legyek, hogy nem állok szóba valakivel. Isten szeret engem, s ha egymás útjába sodort, jó oka volt rá. Később Jacob is ez mondta, ez Isten akarata volt, hogy találkozzunk. Talán...

Egy időre eltűntek, már le is mondtam róla, hogy látom még őket, de a mosdó felé tett körnél Jacob észrevett, és leültünk beszélgetni. Persze az ő gépük is hamarabb ment, mint az enyém, az még mindig órák kérdése. Eddigre gyakorlatilag agyhalott voltam a fáradtságtól. Mesélt az életéről, az álmairól. Arra vágyik, amire csaknem mindenki. Békében, szeretetben, bőségben élni a családjával, egy kellemes és nyugodt helyen. És, hogy a Barcelonában focizzon (szorítok érted, biztosan sikerülni fog). Meg persze, hogy legyen elég pénze, alapozza meg a jövőjét, s majd ha készen áll rá, legyen egy jó felesége, akivel boldogan alapít családot. Nem nagy dolgok, ugye? Nem, az ő szavaira sem emlékszem tisztán, az a csoda, hogy egyáltalán bármire emlékszem. Ami megragadott benne, az a vibráló életöröm. Mesélte, hogy az édesapja nemrég halt meg, de közben nyoma sem volt a szemében annak a reménytelen fájdalomnak, amit én évekig hordoztam, miután az én apám ment el. Itthon nem sok ilyen embert ismerek, de akit igen, azt ennek megfelelően tartom becsben a szívemben. Azóta is beszélünk chaten és viberen. Ne akadémiai értekezéseket képzeljetek el, csak pár értékes, apró eszmefuttatást. Szeretem, hogy olyan tisztán, szívből tud nevetni, mint én. Megvitattuk például a bajnokok ligáját, bár ez azért túlzás. Ő elmondta, kinek szurkol, én meg bólogattam, nekem tökéletes lett volna, bárki nyer. De sajnos kiesett mindkét kedvence, így hát részemről az együttérzés. Na, ilyen és ehhez hasonló világmegváltó dolgok, amikről szó van köztünk. 

Őt is folyton kérdezem, Istenről, életről, szerelemről... néha válaszol, néha csak nevet rajtam. 

Hatalmas hite van, erős, Istennel él... Figyelmeztetni szokott, hogy ne felejtsek e imádkozni elalvás előtt, hát nem imádni való?!

Hálás vagyok, hogy kereszteztük egymás útját. És hálás vagyok, mert Isten nem ismer véletlent. Sok szép percet köszönhetek ennek a két fiúnak. Isten áldjon meg benneteket, minden pillanatban :)

Persze, azt is megkaptam már, hogy csak óvatosan barátkozzam, mert sosem tudhatom, ki milyen szándékot rejteget. De!

Már rég leszoktam arról, hogy külső befolyásra gátat szabjak a szívemnek. Nem törhetetlen, de nem is gyógyíthatatlan... Bárcsak hamarosan üdvözölhetném őket itthon, bárcsak sikerülne. Szívből kívánom, hogy jussanak el Európába mindketten, és legyenek a világ élvonalában... Amen.

Nemrég jutott eszembe, Mumbaiban vettem néhány cuki, hosszú lufit, és egyet Jacobnak adtam, mielőtt felszállt  a gépe. Azt mondta, megkapták otthon a tesója gyerekei. 

Egyszer csak megkezdődött a beszállás, megölelt, és elköszöntünk. Hihetetlen. Másfél óra a reptéren, s egy egészen ismeretlen világ... Ha egyszer elegem lesz Indiából, talán meg sem állok Afrikáig. Valószínűleg ott is csodát találnék...

Még mindig több, mint két óra a felszállásig...