Mindig meglepődöm azon a mondaton, vigyázz magadra. Persze, ez kedves dolog, én is használom, de nem tudom pontosan meghatározni, mit is jelent. Főképp, mióta megengedem magamnak, hogy átadjam magam a létezésnek, és a tenyerükön hordoznak az Égiek. Korábban is ezt tették, csak nem mindig hagytam, sokáig észre sem vettem.
Itt is ez történt. Tapasztalt szervezőkkel mentünk, ők hazajárnak Székelyföldre, és megvannak a jól bejáratott kapcsolataik. Ismerik a látnivalókat, meg persze minket is, szóval pontosan ránk hangolódva, rugalmasan, mégis keretek között zajlott a kirándulás. A főhadiszállás Székelyudvarhelyen a Hajdú panzióban volt. A háziak a Tordáékkal családtagként, velünk régi kedves ismerősökként bántak. Korrekt ár, tisztaság, a minimális emberi együttélés szabályait magába foglaló íratlan házirend. (Szeri van, szemetet a kukába...) Két tündéri kutya, több fenséges cica is színesítette ittlétünket. A kutyusok cukitündérek, tényleg. A cicák közül csak az egyikükkel kerültem közelebbi barátságba, bár részemről a barátság, részéről a közelség volt leginkább meghatározó. A jobb kezem egy tízperces szeretetroham után kirojtozódott, felszínesen vérzett és nem csekély mértékben fájt. Eztán az ETESS-SZERESS kapcsolatból csak az etetés maradt, már ha volt nálam valami cicafogáravaló. A szeretés elméleti síkra tolódott.
Reggeli hajnali nyolctól, bőségtál jelleggel. Itt megint beleütközhettem volna a vega étkezés problematikájába, de nem nagyon érdekelt. Bár ennyi tojást és tejterméket máskor két hónap alatt nem eszek meg, de az ízvilág és a kiszolgálás jócskán felülírta kötekedő gondolataimat. Meg persze a társaság. (Később még kolbászot és pisztrángot is kóstoltam, igen, emlékszem.)
Székelyudvarhelyre a Székelykőn elkövetett csúcstámadás után érkeztünk. Fizikailag a túrázástól, szellemileg pedig a csak vészhelyzetben üzembe helyezendő rádiózgatástól fáradtunk meg. Itt kell megemlékeznem a Flores Tours visszautasíthatatlan rádió-shop ajánlatairól (bővebb magyarázatot privátban bárkinek szívesen adok, rendelni a +91424242999-es számon lehet :D )
-Dörzshörcsög. Önmagában is megállja a helyét, nélkülözhetetlen, egy modern háztartás alapvető felszerelése. Amennyiben több terméket is rendel, a dörzshörcsögöt ajándékba kapja.
-Nyálelszívó műgulipángége. Ez a termék azt gondolom nem igényel különösebb magyarázatot (bátorkodom mindenkinek a maga fantáziájára bízni)
-Mákos küszöb. Gyerekkorunk régi nagy kedvence, felidézi a nagymamánál töltött nyarak kalandos emlékeit. Más sem kell hozzá, csak egy zacskó mák, melyet aztán egy tetszőleges küszöbre szórunk, s a termék máris fogyasztható.
-Lehetőség van szettben is rendelni, a különböző összeállításokról a Flores Tours ügyfélszolgálatán érdeklődhet. Amennyiben rendelése eléri a termékenként meghatározott összeget, de legalább a nettó 999.999.- forintot, ajándékként tálca paprikás malacarcot is kap.
Akinek kérdése van, az tegye fel (bárkinek), a kapott válaszokat szívesen meghallgatom én is :D :D :D
Emellett persze komoly idegenvezetés is zajlott az éterben, s gyakorta megosztottuk egymással az ámulat sokszor csak sípszóval takarható hangjait. Ilyen a Torda Toursnál a vészhelyzet, mert a rádiót csak szigorúan vészhelyzetben használjuk, ugye. (Egyetlen alkalom volt, amikor vészhelyzet jelentésére került sor, amikor is az Ágó nem bírta tovább a kanyargást, még Daedalonnal sem, s véletlenül nekem épp ekkor kellett sürgősen pisilni, szóval e dupla vészhelyzet miatt mindenképp meg kellett állnunk.)
Estére érkeztünk meg Udvarhelyre. Kedves szóval öleléssel, welcome drinkkel vártak (értsd jól, háromféle házipálesz). Vacsora az elfelejtettemanevétdejólfőznek étteremben. Finom, de fantáziátlan vega étkeztetésről ld. korábbi eszmefuttatásokat.
Visszatértünk a panzióba, kipakolni, elrakni, bort a hűtőbe... Felelősségem teljes tudatában jelentem ki, az első pálinka baleset volt. A többire pedig boruljon jótékony homály...
Másnap ennek megfelelően kímélő programra került sor, irány Csíksomlyó. Áldott hely, bámulatba ejtően szép. Láttam már korábban a tévés közvetítésekben, milyen az, amikor ott búcsú van. Tömeg, emberek mindenfelé. Most csend volt, nyugalom. A kegytemplomba belépve elfogott az ámulat. Nem tudom szavakkal pontosan leírni az érzést. A hála, a csodálat, a ragyogás- ez mind kevés ide.
Egyesével mentünk fel a Boldogasszony szoborhoz, feltartva egymásért a sort, hogy mindenki egymagában, teljességben élhesse meg a maga imáját. Nem való az, egymás sarkát taposni. Kell a hely és kell az idő, kell a tér, hogy kiteljesedjen egy kérés, egy áldás.
Eztán fel a búcsújáró helyre. Rajtunk kívül alig lézengtek ott emberek. Doboltunk, énekeltünk, tisztelettel köszöntöttük az Ősöket, s Ők velünk ünnepeltek.
Az a néhány turista jól megbámult, talán le is fényképeztek, sebaj.
Mehetünk tovább, az ezeréves határ következik.
Említettem már, hogy nem vagyok érzelmileg érintett a Nagy Magyarország visszaszerzésére irányuló sóhajokban, azt is elmondtam, miért. De. Belegondolni, beleérezni Magyarország múltjába, megrázó élmény. Fenséges tájak, őszinte erdők, óvó-védő hegyvonulat. Természetes érzés ott lenni, valóban, otthon érzem magam a hegyek között. S érzem a békét, de érzem a harcok emlékét, a birtoklási vágyat, a félelmet, a veszteséget. Megannyi fájdalom lenyomata visszhangzik, s az ezeréves határ számomra különösen irreális...
Megint az a probléma, hogy nem látom a piros vonalakat, amikkel a térképeken be van jelölve egyik-másik ország határa. Az egész csak a fejekben létezik. Isten Földet s embert teremtett, nem országokat s nemzeteket. Lehet ezen vitatkozni a végtelenségig. Mire belátjátok, hogy igazam volt, nekem már nem fog számítani, sőt, továbbmegyek, most sem számít a véleményetek... (Értik, s jól értik, akiknek szól.) De mire belátjátok, talán már semmi sem fog számítani. S aktuálisan, ha már annyira a magunkénak érezzük, féltjük-óvjuk eme keresztyén kultúrát: " Amit a legkisebbekkel tesztek az emberek közül, velem teszitek." Ez van.
Szóval szerintem elődeink jobban tették volna, ha inkább minden vasárnap bográcsoztak volna egy jót a határőrökkel. Kár volt a földdarabon vitatkozni. A földdarab azóta is megvan, csaknem változatlanul. Elődeink egytől-egyig elporladtak már...
A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm.
Az a néhány turista jól megbámult, talán le is fényképeztek, sebaj.
Mehetünk tovább, az ezeréves határ következik.
Említettem már, hogy nem vagyok érzelmileg érintett a Nagy Magyarország visszaszerzésére irányuló sóhajokban, azt is elmondtam, miért. De. Belegondolni, beleérezni Magyarország múltjába, megrázó élmény. Fenséges tájak, őszinte erdők, óvó-védő hegyvonulat. Természetes érzés ott lenni, valóban, otthon érzem magam a hegyek között. S érzem a békét, de érzem a harcok emlékét, a birtoklási vágyat, a félelmet, a veszteséget. Megannyi fájdalom lenyomata visszhangzik, s az ezeréves határ számomra különösen irreális...
Megint az a probléma, hogy nem látom a piros vonalakat, amikkel a térképeken be van jelölve egyik-másik ország határa. Az egész csak a fejekben létezik. Isten Földet s embert teremtett, nem országokat s nemzeteket. Lehet ezen vitatkozni a végtelenségig. Mire belátjátok, hogy igazam volt, nekem már nem fog számítani, sőt, továbbmegyek, most sem számít a véleményetek... (Értik, s jól értik, akiknek szól.) De mire belátjátok, talán már semmi sem fog számítani. S aktuálisan, ha már annyira a magunkénak érezzük, féltjük-óvjuk eme keresztyén kultúrát: " Amit a legkisebbekkel tesztek az emberek közül, velem teszitek." Ez van.
Szóval szerintem elődeink jobban tették volna, ha inkább minden vasárnap bográcsoztak volna egy jót a határőrökkel. Kár volt a földdarabon vitatkozni. A földdarab azóta is megvan, csaknem változatlanul. Elődeink egytől-egyig elporladtak már...
A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése