Ott kezdődik, hogy sosem akartam oda menni. Nem hiszek a nagy Magyarország eszméjében. Persze, jogtalannak tartom Trianont, egy olyan eseménynek, mely ékes bizonyítvány az emberiség lelki és szellemi állapotáról. De megtörtént. Itt maradtunk, egy kicsiny kis ékszerdoboz Európa "közepén". És mihez kezdünk picike országunkkal? Ebek harmincadján hagyjuk döglődni. Nem sáfárkodunk annyira jól vele, mint arra a körülmények és a lehetőségek predesztinálnak minket. Tehát, ha most visszakapnánk az akkor einstandolt részeket, ugyanezt produkálnánk, mint most, csak nagyobb területen.
Ami mégis felkeltette bennem a vágyat az utazásra, a társaság. Ellenállhatatlan barátaim és hasonszőrű "idegenek". Garancia a remek szórakozásra. Szokás szerint látszólag esélyem sem volt velük menni. Amikor kitaláltam, hogy szeretnék, már betelt az összes férőhely, pénz még a kanyarban sem volt. Csak annyit kértem a szervezőktől, tartsunk fent egy helyet nekem és a csodának. Rendben. Többen lobbiztunk az égieknél, hogy mehessek. A jelmondat: ha ott kell lenned, ott leszel. Ezzel nem tudok vitatkozni. És az égiek sem tették, utamba sodorták a kellő mértékű anyagi fedezetet, ám ettől még férőhely nem lett. Majd az ölünkbe pottyant a megoldás egy kisbusz formájában. Egy héttel az indulás előtt. Köszönöm. Egy hétig minden érintettet ezzel torpedóztam: Képzeld, megyünk Erdélybe!!! Ez csak nekem volt új, ők már egy fél éve-éve tudták, hogy mennek. Lehet, hogy egy picit fárasztóan viselkedtem, megengedem. Elmentünk.
Erdély. Tündérország. Amennyire érdekelt, épp annyit tudtam róla. Mázli, hogy két tökéletes idegenvezető is akadt a társaságban. Egyikük hivatásos, másikuk hobbi-profi. Megunhatatlan stílusban válaszoltak a leghülyébb kérdésre is, meg persze kérdés nélkül is dőlt belőlük a szó. Amikor nem akadt el. Mert bizony, volt, hogy a hazajáróknak is elakadt a szava a százszor látott, ezredszerre sem felfogható szépség láttán.
Az első nap nagyjából az utazással telt, benzinkúton kávé, szállj ki a buszból, nyújtsd ki a lábad, aztadeszép! Megálltunk Gyulafehérvárott, kicsit körülnézni, de szakadt az eső, nagy kalandokra nem adott lehetőséget. Azért persze sétáltam egy nagyot, mert ha nem teszem, akkor is esik. Van ott egy templom, nem emlékszem mi a neve, egy meseszép épület. Amikor ilyen helyen járok, béke, remény és szeretet tölt el. Talán az emberiség mégsem érett meg a pusztulásra. Ha az elme, amelyik képes megalkotni az atombombát, képes ily gyönyörűséget is létrehozni, akkor még van esély...
Este érkeztünk meg Torockóra a Dévai Szent Ferenc alapítvány Kis Szent Teréz gyermekotthonába. Elfogult vagyok, szeretem Böjte Csabát és tisztelem amit létrehozott. Többször megfordult már a fejemben, hogy nála kéne dolgoznom. (Ha egyszer el akarok tűnni egy kicsit, valamelyik gyermekotthonban keressetek. De ne keressetek, majd jövök.)
Fiatal nevelők, apróbb-nagyobb gyerekek. Tiszta, kényelmes szállás, bájos kert, baromfiak, két lovacska, tündéri kutyák és cicák. Nagyjából ennyi a leltár. A falakon képek, történetek, idézetek, imádságok. Elbűvölt a hely hangulata. Aki szállt már meg az alapítvány gyermekotthonaiban, azt mondja, ennél sokkal színvonalasabb és kedvesebb kiszolgálással is találkozott. Nem tudom, én maximálisan elégedett vagyok. Amit tudni érdemes, hogy jóval a panziós ár alatt félpanziós ellátást kaptunk. Ez mindenkinek jó. Nekik bevétel, nekünk alacsonyabb kiadás, élmény mindkét félnek.
Ne hagyjátok ki, ha erre jártok, az alapítvány honlapján fellehető az összes gyermekotthon elérhetősége. Olcsó szállás és még segítetek is közben. Ne felejtsetek el magatokkal vinni minden kinőtt, megunt, számotokra feleslegessé vált játékot, ruhát és persze egy nagy szatyor édességet. Jól jön.
Egy, azaz egy dolog, amin javítanék, nem csak itt, minden vendéglátó helyen (igen, tudom, ez nem vendéglátóhely), és az a vega étkezés. Egy pici fantáziát vinnék bele, kreativitást, bátorságot. És szeretnék elárulni ezennel egy szakrális titkot: Kedves húsevő barátok! Nem lesz semmi bajotok, ha alkalomszerűen, néhány étkezés során nem jut a szervezetetekbe hús vagy bármilyen húskészítmény. Bízzatok bennem. Tudom.
Már az úton megkezdődött az oltogatás, mely végig kísért az egy hét alatt: Böbe, képzeld, itt vagyunk Erdélyben! Egy cseppet sem bántam, felvettem telefonra is, csak hogy itthon is hallhassam.
Másnap megmásztuk a Székelykövet. Magasabb, mint amilyennek látszik. Sokkal magasabb. Alázatra tanított, lévén a túra felét négykézláb vagy valagon csúszva tettem meg. S visszanézve el sem hiszem, hogy képes voltam rá. Az Alföldön viszonylag kevés a hegy, ezért lehetséges, hogy gyakorlatlan túrázó vagyok. A profiknak meg sem kottyant, gazellaként szökelltek felfelé, s közben még beszélgetni, fotózni is futotta az erejükből. Tisztelet a hősöknek.
Én nem fotóztam, nem szeretek képeket készíteni. Körülöttem többen is profi gépekkel szaladgáltak, ezért biztos voltam benne, hogy nem maradok le semmiről. A telefonom a kocsiban pihent, én pedig teljes szívvel átadtam magam a látnivalónak. Az egész hét valami szívszorító magasztos érzelemmel csengett végig bennem. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy gurulva röhögjek, vagy frontális ütközésbe keveredjek egy-két bitang erős pálinkával. de ez már egy másik történet.
Amit még érdemes tudni rólunk, mindannyian varázslók vagyunk. A mugli életünkben tesszük a dolgunkat, hittel és szenvedéllyel. S amikor együtt vagyunk, Föld s Ég a tenyerén hordoz bennünket, szeretetben. Olyan kérdés nélküli, természetes összetartozás ez. Mindenkinek megvan a helye, megkérdőjelezetlen joga, áldott különlegessége. Ez is az, amit- minél többen vagyunk- annál inkább szerte ragyogunk a világban. A többségnek van sámándobja is. Ez egy varázslatos hangszer, erős, tiszta, gyógyító. Amikor megismerkedtem vele, a hideg rázott attól, hogy fakeretre húzott halott állat bőrét érintsem, azon játsszak, tőle bármit is akarjak. Majd néhány hónap alatt megszületett bennem a vágy, a kép. Kicsi, barna-arany színű őzbőr dobom van. Egyelőre még csak lelkemben létezik, de hamarosan megszületik, s decemberben már együtt megyünk Indiába.
A dobok hangja elvarázsol, magával repít, olyan világokba, melyekről korábban is álmodtam már, de mostanában bejáratos lettem. Minden állomáson doboltunk, énekeltünk, s mindenhol alaposan megnéztek maguknak mugli barátaink, ( legtöbbjüknek tetszettünk). A helyek szellemei, az ott lakozó ősök örültek jöttünknek, s velünk ünnepeltek. El sem hinném, ha nem láttam volna, ha nem lettem volna ott. Régebben nem is tudtam róla, hogy léteznek ilyen emberek, társaságok, erők. Most otthon vagyok köztetek. Segítettetek elhelyezni magam a világban, s eddig is csodálatos világom még színesebb, még szikrázóbb, még fenségesebb lett. IS. Szercsi van .
A képekért köszönet illeti az elkövetőket: Köszönöm!
Gyulafehérvár
Torockó
Székelykő. Magasabb, mint gondolnád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése